"No, és most már megérted talán te is, hogy mi az, amikor az interjuholó ujságírók, a biografusok olyan egyforma, kiszabdalt patronnal beszélnek Jókai gyermeteg kék szeméről, amely az emberek fölött a messzeségbe révedezik. Most már sejtheted, hogy folyton hazafelé nézett szegény közülünk. Az ő szeme messzelátó szem volt; minél közelebb esett valaki hozzá, annál kevésbé ismerte. A legjobb barátja, Petőfi, az édesanyja, a felesége milyen festékszagú litografiákká váltak az ő leírásában. Aki Petőfit csak az ő elbeszéléséből ismerné, az rögtön ráismerne arra a szerencsétlen szoborra ott az Eskü-téren, amely úgy aránylik Petőfihez, mint egy üres konzervdoboz az ananászhoz. És milyen zamatos, eleven beszédű emberek az ő regevilágának sohsemélt alakjai, a török pasák, a radzsák, a kacikák, tatár kánok, sőt Majmuna-tündérek! Csak azért, mert nem ismerte őket!"

/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/