"nekem is megvan a magam tékozlása. Az én lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s válogatnak a francia sampányikban. "

/Az asztalos családja/

"Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. - Elfujta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: juliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt."

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"A méhecskének van becsületérzése: ő nem jár lopni; tisztességesen szedi a mézet a virágok kelyhéből s bár a szomszédaimban két méhes létezik, méhek soha nem jönnek a darázsfogóba."

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"A summa summarum pedig az, hogy énnekem tizenhárom év óta, hogy a filoxéra a szőlőim kétharmadát elpusztította, a pinczémet folyvást sikerül régi állapotban föntartanom, s az én asztalomra csak olyan bor kerül, a miről bizonyos vagyok, hogy nincs benne szőlőczukor, se spiritusz, se idegen borkő, se kénsav, se tannin, se fukszin, se gliczerin; a mely nem ismer se gallizirozást, se petiotirozást, még vizahólyagot sem; az én boromban nincs más, mint a szőlőfürt nedve. S ez nagy uraság! "

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak" hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. "

/A Svábhegy és a Zugliget/

"Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak."

/A Svábhegy és a Zugliget/

"Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba, Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába", ahonnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomása útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyagcsöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket."

/A Svábhegy és a Zugliget/

"Az is mesével határos, hogy a Svábhegyen füge teremjen; pedig hát nálam kitünő terem: jobb az olasznál; valóságos balkáni szultánfüge. Ezeket én úgy védelmezem, hogy mikor a gyümölcs az éréshez kezd nőni (három nap alatt megnégyszereződik az alakja), akkor tüllből zacsókat huzatok rá: így aztán se madár, se bogár nem bántja. A szőlőnek pedig ilyenforma a védelme nálam. Hosszú spárgákat huzok kereszül-kasul egyik karótól a másikig s erre a spárgára négyfelé hasitott hirlapokat akasztok. Rendesen a Pesti Naplót használom rá. A Nemzettől nem félnek a rigók. Tudják, hogy az még a madárnak sem vét."

/Babszemek/

"Madarat persze az én kertemben meglőni nem szabad; hanem jó nevelést kell nekik adni. Egész esztendőn át ők segítik nekem a hernyót pusztítani s én jutalmul átengedem nekik az összes eperfáim termését. De a fügéimet, meg a szőlőimet nem szabad bántani. "

/Babszemek/

"Máskor is szerettem a szőlőt elnézni. Ezt az isteni növényt, mely az olyan elátkozott földben, a melyben a burgonya nem adja meg a vetőmagot, vigan tenyészik és ontja az emberi kedély örökké gyógyító panaczeáját, a föld lelkét: a bort. Máskor is kalaplevéve jártam közötte."

/Babszemek/

"Meglátták a mi szemeink a filloxérát (górcsövön keresztül), azután megismerkedtünk a peronoszpórával; ennek még jól meg sem tanultuk a nevét, már bekopogtatott hozzánk a blak-rot, nyomba jött utána a white-rot. Egyik gonoszabb nyavalya, mint a másik."

/Az új szőlővész, a nekropólisz/

   "Egyszer láttam a villámot megszületni.
A legközvetlenebb közelségből, alig hat lépésnyire tőlem.
Egész családom együtt volt: nőm, leányom és egy nevelt leányunk.
   Egy hatalmas nyári zivatar után, künn állunk az istenhegyi nyaralónk nyitott verandáján, gyönyörködve az elvonuló fergeteg pompájában. A bakacsinkék felhőkárpit eltakarta az egész vidéket: alatta fehér párafoszlányok lebegtek, mint szellemalakok, a kik ki vannak zárva az égből. Egy-egy néma villám pislant meg néha a felső sötétségben olyan távol, hogy a hangja nem hallattszott hozzánk. A zápor az Istenhegyen megszünt már. A veranda alá menekült fecskék kezdték próbálgatni ázott szárnyaikat. Az egész lég tele volt ózonnal.
   Ekkor ott a mi verandánk előtt, ember magasságnyira a földtől, támadt egy szikra, lapda nagyságú; inkább nevezhetném kigyulladt csillagnak, mely egy feloszthatatlan perczig a szivárvány minden szineiben sziporkázva 'állt' előttünk, szétágazó szimmetrikus sugáraival hasonló egy virágkehelyhez, gyönyörködtető és nem ijesztő. Az Isten játéka! Születése perczében a hangja nem volt egyéb egy erős, pattanó zengésnél; a villámgyermek sir! A tovább folyó perczben ha felénk fordul, mind halva vagyunk! Nem! oldalt czikázott s aztán éles szögletbe törve, lecsapott az ezer lépésnyi távolban levő Mártonhegyre. De már akkor lángoszlop lett belőle s égrepesztő dörgése miatt reszketett alattunk a föld: már akkor az Isten haragja volt!"

/Petőfi eszmecsírái/