"Egyszer láttam a villámot megszületni.
A legközvetlenebb közelségből, alig hat lépésnyire tőlem.
Egész családom együtt volt: nőm, leányom és egy nevelt leányunk.
   Egy hatalmas nyári zivatar után, künn állunk az istenhegyi nyaralónk nyitott verandáján, gyönyörködve az elvonuló fergeteg pompájában. A bakacsinkék felhőkárpit eltakarta az egész vidéket: alatta fehér párafoszlányok lebegtek, mint szellemalakok, a kik ki vannak zárva az égből. Egy-egy néma villám pislant meg néha a felső sötétségben olyan távol, hogy a hangja nem hallattszott hozzánk. A zápor az Istenhegyen megszünt már. A veranda alá menekült fecskék kezdték próbálgatni ázott szárnyaikat. Az egész lég tele volt ózonnal.
   Ekkor ott a mi verandánk előtt, ember magasságnyira a földtől, támadt egy szikra, lapda nagyságú; inkább nevezhetném kigyulladt csillagnak, mely egy feloszthatatlan perczig a szivárvány minden szineiben sziporkázva 'állt' előttünk, szétágazó szimmetrikus sugáraival hasonló egy virágkehelyhez, gyönyörködtető és nem ijesztő. Az Isten játéka! Születése perczében a hangja nem volt egyéb egy erős, pattanó zengésnél; a villámgyermek sir! A tovább folyó perczben ha felénk fordul, mind halva vagyunk! Nem! oldalt czikázott s aztán éles szögletbe törve, lecsapott az ezer lépésnyi távolban levő Mártonhegyre. De már akkor lángoszlop lett belőle s égrepesztő dörgése miatt reszketett alattunk a föld: már akkor az Isten haragja volt!"

/Petőfi eszmecsírái/