"Abban pedig erős a hitem, hogy ha a magyar nemzet szellemi bajnokai, tudósai, költői, a magyar nyelvet továbbra is oly buzgalommal, oly istenihlette tehetséggel fogják mivelni, mint századunk utóbbi évtizedeiben, ezt a mi édes anyanyelvünket a jövendőben az európai mívelt nyelvek magaslatára fogják emelni."

/Levente, utószó/

"Hogy csak a menést jellemző szavakat soroljam elő, melyeknek legtöbbjét más európai nyelven csak hozzá tett melléknévvel lehet kifejezni : a járásra átaljában megy, jár, jön, járkál, a különböző lassúbb, vagy tétova járásra ballag, kullog, vegyeg, csoszog, koszrog, czammog, sompolyog, tipeg, toppog, vánszorog, botorkál, libeg, lejt, mászkál, sétál, ödöng, lézeng, révedez, tébolyog, bódorog, cselleng, ácsorog, őgyeleg, barangol, csatangol, tekereg, csavarog, kószál, kóborol, lépeget, bujdoéik, hátrál, — huzamosb járásnál czafol, baktat, inal, talpal, gyalogol,kutyagol, eblábol; — gyorsjárásnál: fut, szalad, lohol, nyargal, vágtat, rohan, suhan, robog, iramodik, nyomakodik, csörtet, dobog, kalimpáz, elszelel, elillan, uszul, veselkedik. Hol vannak ezek a török és finnugor nyelvekben? "

/Levente, utószó/

"Ezeket a szavakat csak a tájszótárunkban találjuk feljegyezve, abban a kincses házában a magyar élőnyelvnek, melyet Szinnyey József tisztelt írótársam, egy egész csoport nyelvbuvár közreműködésével mint élő bástyát emel a magyar népnyelvnek minden idegen és rokon nyelv inváziója ellen, egybegyűjtve a tájszólamokat, a mikben az óriásgyermek, maga a magyar nép a maga különleges eszmekörét, felfogásait kifejezésre juttatja, a melyben ötven kifejező szót találunk az ütésre, verésre, hatvanat a járásra, futásra, s melyeknek megfelelő szótárát a világ semmi más nyelvében meg nem találjuk — még az osztyákban sem."

/Levente, utószó/

"A magyar nyelvnek ezen sajátságai már a bölcsőnél kezdődnek. A magyar gyermek már az első gagyogásánál saját szavakat használ, melyekkel első kivánságait, szemléleteit ki tudja fejezni s ezekben már mind észlelhető a magyar szóalkotás szabálya.

Saját magát nevezi babá-nak, a feje botó, ha nagyobb lesz buksi, a keze kacsó, a lába bábó, az orra czicze, a foga kuszkusz, az ételt híja pápi-nak, mikor eszik papál, ha enni kér hámhám; az itala tütü a tápláló emlő cziczi, a tejet mondja titi-nek, a kalácsot kácsi-nak, a tűz neve zsizsi, a sipkája süsü. A leüléskor csücsül, a lefekvéskor tentél, s csicsíjját vár, ha ringatást kiván. Csócsit kínál, ha csókol, pacsit ád, ha kezet nyújt, pá a szava, ha köszönt, tompa a—a, ha figyel valamire, éles á—á a megtagadó nem, dádá, ha kér valamit, haragos dádá, ha meg akar valakit veretni; kukucs a hamiskodó kacsintása, suny ha elbujik, huss a futásra biztatása, — ásimási a táncztipegése, hottó a térden lovaglása. — A mitől fél, az mumus, a mi szép, az csecse, a mi rút az be—e. A sirása düdü, a fülbesugása susu, jajaj és jujuj a fájdalom és ijedtség szava; ha fáj valamije, az bibis s ha viszket, az bizonyosan bósa. Ha valakije elmegy, az táttá, ha valami elveszett, az csincs, ha valamihez nem szabad hozzá nyúlni, az kacsi ! A tréfás veregetés dobi dobi, az érzékenyebb paczi paczi, az ugrás hoppá, a hasraesés nyekk, a hátraesés totty, a mulatás nini, a bűz piha. Az emberek, állatok számára is saját szavai vannak: az apa tata, az anya nyanya, az éltes nő nenne, a férfi bácsi, a fitestvér bá, a dajkája dada, a szolgáló pila. Az állatvilágból a ló czoczó, a tehén böcze, a borjú boczi, a kutya tyutyu, a macska czicza, a tyúk pipi, a kacsa lili, a lúd zsiba, a galamb tubi, a malacz pocza, a disznó csocsa, a nyúl muczi, a bárány bari. Ha híja a kutyát piszpisz, ha a macskát kergeti, sicz! ha szárnyast kerget, hess.

A hallott hangok megkülönböztetésére is van a gyermeknyelvnek több kifejezése: bumbum a dob, czini czini a hegedű, csingilingi a csengetyű, dúdi az éneklés, búböcze az állatbőgés, pú a lövés. Hát még a neveknek gyermeki édnevekké idomítása. "

/Levente, utószó/

"De hát én a szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhalatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem volt soha.

De még azzal az állítással nem érem be, hogy nincs, hanem azt is be fogom bizonyítani, hogy nem is lehet."

/Levente/

"A németek sem hitták őseinket magyaroknak, hanem Hungern-nek. A magyarok népe azért épen úgy nem volt török, mint nem volt koplaló. Visszatorlásul aztán a magyar is elnevezte a teutont németnek, a mi egyértelmű a hungern szóval, ném-ett."

/Levente/

"[Árpád]
Magyarok Istene! Kit mindenütt látunk,
Égben, földben, vizben, kezed munkáiban,
Töltsd ki a te lelked erre a nemzetre!
Századok százada lássa virágzását,
A hányszor elbukik, annyiszor támaszd fel.
Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától!
Takard be mennyeddel, földét gazdagítsd meg!
Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta.
Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz,
Uralkodjék benne időtlen időkig."

/Levente/

"[Árpád]
Az apja kardjának markolatától
Lesz erős a gyermek; minket is az tett meg."

/Levente/

"[Tarkócz]
Mikor még más suhancz pillangókat kerget,
Te már kardot kaptál, egy égből esettet,
Kis kéz kis kardot, de nem is játékra,
S aztán ahogy nőttél, akként nőtt a kard is,
A míg termetedhez egészen hozzá nőtt."

/Levente/

"[Levente]
Látod azt a szűrös, púpos atyánkfiát,
Az a Gönczöl apó, a ki feltalálta,
Hogy a szekerünknek négy kereke legyen.
Ezzel eszelte ki egész átkelésünk.
Bizony megérdemli, hogy a hálás nemzet
Feltegye a nevét a csillagok közé,
S azt a körben forgó hat fényes húgyokat
Úgy híja utána, hogy 'Gönczöl szekere'."

/Levente/

[húgy - csillag régi neve (cikk)
"Húgyok hatalmas teremtője!" - régi ima
Kaszahúgy - Sirius]

"[Levente]
Ott azon a tetőn egy várat emeltünk,
Erős czölöpvárat, mint hajdan a győrök.
Őrzi a bérckaput, a melyen bejöttünk.
Mindent általhoztunk, szekerekre raktunk,
Semmit a mienkből kinn nem felejtettünk,
Asszony, gyerek, jobbágy s meg a nyájak, csordák,
Mind átkeltek velünk. Hidd el, nagy munka volt.
Annak emlékére 'Munkás'-nak nevezzük
Ezt az új hazában legelső várunkat."

/Levente/

"A nagy hírű Attilának,
A nagy Bendegőz fiának,
Csak nevének hallására,
Száll a magyar a csatára."

/Levente/

"Viselete: fején kéthegyü vidrabőr süveg, darutollal; térdig érő zeke, derekán csattos bőrövvel. Ez öv körül van aggatva mindenféle szerszámmal, balrul egy rövid kard, aztán kalapács, harapó fogó, nagy kulcs, jobbrul pénzes tarsoly, irónád és tintatartó, hátul kurtanyelü korbács, görbe kés becsukva, olló, fürész, aczél, kova, tapló-tok. Mindezek együtt jelvényei a magyaroknál nagy becsületben tartott bajdorának."

/Levente/

"[Árpád]
Édes hazám! Leendő szép hazám!
Te érted én, íme, megáldozom
Agg ősz apám és deli négy fiam!
Vajha megáldanák négy sarkaid
Ez áldozatok drága hamvai!
Im, égnek szórlak új hazámnak földje!
Csókold meg a napot, és vissza úgy
Szállj a fejünkre, és úgy hozd az áldást
Onnan magasból, bolygó nemzetemre."

/Levente/

"[Árpád]
S a magyarnak mindig az volt a törvénye:
'Tiszteld Istenedet, más Istenét ne bántsd.'
Ez tartott bennünket annyi néppel öszsze.
Isteneink fölött nem vikotilódtunk."

/Levente/

"[Levente]
Én csak az egy Istent ismerem. Magyarok
Örök nagy Istenét, a ki senki másé,
Ki együtt jár velünk, ki együtt él velünk,
Szenved, ha szenvedünk, vigad, ha vigadunk,
Vezet, ha bújdosunk, megtart, ha megszállnuk,
S ha elestünk holtan dicső csatamezőn,
Felragad magához a nap mezejére.
Nincs annak más neve, csak egyetlen Isten,
Nevét nem czifrázzuk, mondjuk boldog Isten,
Örök isten, élő, igaz, édes Isten.
Az én hitvallásom nincs rovásra vésve,
Olvasztott szurokkal kutyabőrre írva.
Itt lakik a szívemben, mindnyájunk szivében,
Meglátom a napban, melegszem tüzénél,
Hűselek vizénél, pihenek a földjén.
Nekem anyám mondta, anyjától hallotta
Annak is az anyja, úgy szállt ivadékra.
Most is azon állok, min őseim álltak,
A tuhudún vallás igaz magyar hitén.
Lelkem Istenemé, vérem a hazámé,
Szerelmem szülemé, kardom ellenemé.
Ez az én vallásom, s bizony állok érte."

/Levente/

[ A székely tuhudun vallásról a Bálványosvár-ban sokat olvashatunk.]"