"Kaptunk ahelyett jó „írót”. Így híják a magyarok – nem a poétákat, – hanem azt a jó savanyú italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószínű, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, amikor Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész híven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is íróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán."

/A béka/

"Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.
Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között súlyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római sánc.) A födele minden szárnyéknak nád."

/A béka/

"Takarja végtül végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágú széki-fűnek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Különben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük."

/A béka/

"A hogy a neve elárulja, itt a homok pusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hívják az alföldön a sziket). A víz közelében összerepedezett vastag rétegeben fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sűrű nádas verte fel a bugáit."

/A béka/

"Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, a minél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. A ki ezt végig járja, ugyan elmondhatja, hogy 'mégis mozog a föld'. Ez itt egyre változtatja alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok - fövényből, köztük egy-egy angyalhullás, a mit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás bakhátak, a mik az öreg buczkákat egymással összekötik. Az öreg buczka már dacol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett magának valahonnan valami göcsörtös nyirfákból, ezüst levelű nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi: az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei mint a kígyók nyúlnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak; míg az új buczkákat, a miket az idei böjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csucsából mered elő az eltemetett nyirfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerű iglicze-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is ördögszekeret csinál a szél, a mit végig karikáztat a sivatagon. S a mennyire a legmagasabb buczkatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelű fák, szürke bozótok; egy-egy özvegy kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide."

/A béka/