“Szép játék az a pikét nagyon.
Hanem egyszer mégis támadt X-nek valami etymologiai scrupulusa.
Etymologiainak nevezhető, mert abból támadt, hogy Y. kutatni kezdé, hogy miért hívják a hármas pikétben azt, aki pihen, királynak.
Azért, mert meg van koronázva!”

/Egy föltétel alatt/

etimológia = a nyelvészetnek a szavak eredetével foglalkozó ága
skrupulus = aggály, töprengés

“No, Gyuri öcsém, hát hogy ütött be a tarokk?

– Megint elvertek, mint a kétfenekű dobot. Jégeső volt földindulással vegyest. Hallott valaha bátyám ilyeneket a tarokkozás világtörténetében? Kapok tíz tarokkot a kezembe, kilencz primőrrel. Solot még sem mondhatok, mert két fekete fináncz vulpes van mellette. Különben is két összekötött ultimo van a táblán, azt begombolni opportunusabb. Kérem a talont. Az elsőben van két dáma, a pirosából. Azokat hagyom a szent eklézsiának; a másodikban felfordúl két király: egy piros, meg egy fekete. – Éljen a köztársaság! – Pagátot vadászok! Ha csak magában lesz is. – A harmadikban van egy király, meg egy spahi. Mind a kettő a tökök familiájából. Négyet láttam belőle. Ez braziliai király. Kénytelen voltam visszamenni az ötödikre. Hát tudhattam én, hogy mind a két király influenzás? Kimondom a dráj madadúrt, pagát-fogást. Ha kihívó vagyok, még a volátot is. Megkontrázzák a játékomat is, a tuleroát is, a pagát-fogást is: egyik jobbrul, másik balrul ráhínak a kompromittált királyaimra, s két ütéssel bikává tesznek a volát-kártyám mellett. Fizetek százhuszonnyolcz blokkot háromfelé.   …

– De ez mind semmi ahhoz, hogy az ellenfeleim meg micsoda rinoczerosz-szerencsével játszanak ellenem. Itt van a Muki: megtartja a talont, vesz ötödikre: nem rebeg semmi tarokkot, hanem kimondja a trullt az ultimóval. Én hinterhandban odavágok neki egy kontrát tizenegy tarokkal, játéknak, ultimónak, pagátfogással vegyest. Hát nem megcsinálta az ultimót a maga kilencz tarokkjával az én tizenegy tarokkom ellenében? …

– Mindjárt kifejtem a tényállást. A Muki három szine mind a kettőnkével renonsz volt. A Nusi három tarokkja az enyimek felett szüperiőr volt; háromszor szürkupot csinált; engem háromszor megtalált, akkor a Muki levágta a szept-majorját, a nyolczadikra kiugratta az én szüperiőrömet s a színemen hazavitte a bohóczot legvégül.”

/A hóhér kötele/

“A tarokk nem kártyajáték. A tarokk magasabb művészet, a tarokk poézis, a tarokk drámai és vígjátéki alkotás, a tarokk strategia, a tarokk politika, a tarokk jelempróba, a tarokk prófétai ihlet, a tarokk a világnyelv.”

/A hóhér kötele/

"A közönséges hazárdjátékhoz nem kell egyéb, mint szerencse és vakmerőség. A holtrészeg is nyerhet - véletlenül. De ennél kombinálva van mindaz, ami szerencse, vakeset, bolond véletlen: azzal, ami számítás, elővigyázat, óvatosság és vakmerőség. A tarokkjátszó nemcsak a kártyáiból játszik, hanem az ellenfelei arcvonásaiból. Az megannyi Lavater a más arcából, s megannyi Tartuffe a saját magáéval. Az nagy színész, ki kétségbeesést mutat, mikor örül, s hetvenkedik, mikor legjobban fél. Az hadvezér, ki csatatervét minden ütésnél újra tudja alakítani; az Bosco, ki az első kihívásból megfejti az egész kártyaállást; és nagylelkű, ki, mikor kell, fel tudja magát áldozni a jövendőért, a közügy megmentéseért."

/Fekete gyémántok/

"Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és a pipa, mik a mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság ha az ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak társaságban; - most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; - még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta: enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét. "

/Petki Farkas leányai/

"- Tizenkét tarokk tuletroa pagát ultimo.
- Köszönteti a kuruti plébános.
- Rekontra!
- Aztán a molnár ultimót mondott: a pandurhadnagy megkontrázza, nemzetes úr hív ki. Aztán okosan azzal a csepp észszel.
- Hát aztán ki játszik? (Kihív.)
- Tudtam, hogy bakot lő! Hát hosszú színt kell híni ilyenkor? A patnert kell meghajtani?
- Ángol ész!
(Ütik ököllel az asztalt.)
- Mint a kijáró kutyát!
- Azt hagyom a szent ekklézsiának.
- Megeszem én azt.
(A míg az ütéseket szedi, jól rásújt a kezére Csibor.)
- Aujaj! Az az én csontom volt!
- Hát ezt ki bírja?
- Hegyibe a gémmel!
- Ütni, híni!
- Vulpest, vulpest!
- Tarokkot neki.
- Skiz, vagy semmi.
- Magam az öreg!
[…]
(a fejéhez kap) - Hüh, mit csinálsz te leány?
- Csak egy legyet fogtam el a leveli békánk számára.
- De ne nézd az én fejemet vadászterületnek, mert én foglak el. (Kártyát dob az ütésbe.)
- Hát pubot kell én nekem smirolni az ütésbe?
- Mikor az a leány legyet fogdos a fejemen!
- Úgy játszott az úr, mint egy pudli!
- Ne tessék veszekedni. Épen így lett a molnár haminczhárom.
- Ta apjuk! Hallod-e? Hát igaz, hogy te annyi pénzt nyertél a kártyán?
- Hagyj nekem most békét, mikor éppen dritte káfban bika lettem! "

/Világszép leányok/

"Nem beszélek a hazárdjátékokról, azokhoz nem kell semmi játéktudás, csupán koczkáztatás, ahndung, szerencse, ellenben az úgynevezett kommersz játékokról szólok, mint a tarokk, whist, pikét, kalabriász, a mik tudomány számba mennek. Ezekhez érteni kell, még pedig alaposan.
Mert ezekben épen úgy elúszhat az ember, ha szenvedélylyel gyakorolja, vagy jövedelméhez aránytalanul, mint a makaón, ferblin, bakkaráton.
[…]
Ők is játszottak tartlit (krétára), czapári czvikket, mi meg paskevicset (krajcárba)."

/Nem tud kártyázni/

"Labda nincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak filozofáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hírdeti, hogy manapság kész vén emberek születnek.

Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!"

/Babszemek – A labda/

"Hogy az egész játékot áttekinthetővé tegyem, megjelölöm az egész terepet. A csillagok az elektor bajtásai, a gömbök az ellenfelei. A vonalak jelzik a métát.

A 2 O az adogató. Ennek kötelessége felhajítani a labdát, úgy, hogy 1* az ütőfával elüthesse. Ha nem találta el a labdát, az ő baja, akkor kiállhat a métára. Ha eltalálta s jó messze elröpíté, akkor aztán átszalad az A métáról a B métára, a míg az oldallt álldogálók a labdát kergetik. Az oldalasoknak s az adogatónak nem szabad a futót meghajítani a labdával, csak a két középsőnek s azoknak is csak az A-B métákon belül. Ezért valamennyinek előbb a két középső vezér kezébe kell az elfogott labdát áthajítani, hogy az a futó ellenfelet megüthesse vele. Ha azonban 1* ütő bármily ügyesen röpítette is el a labdát, de azt a két középső O valamelyik röptében elkapta, akkor ugyancsak igyekeznie kell, hogy visszafusson az elhagyott métához, mert hátba dobják.

Sokszor megesik, hogy a csillagosok mind kinn rekednek a B métánál. Ekkor jön a liberátor, a szabadító. Ez maga a vezér. Ennek három ütése van. Ha egy is sikerül, akkor aztán a kinn rekedt társak nagy zsivajjal rohannak végig a longán; még nagyobb kiabálás az ellenpárt részéről: 'labdát, labdát!' S jaj annak a gyámoltalannak, a melyik meg hagyja magát hajíttatni; mert ekkor az egész társasága elveszti a játékot, annak kell kimenni a gyepre; az ellenfél vonul be a sánczba.

De gyakran megesett ám, hogy maga a liberátor is mind a három ütést elhibázta, vagy olyan egyenesen ütött, hogy elkapták a labdát. Ekkor aztán jött a legnehezebb feladat. Egynek a kinnrekedt társak közü fel kellett áldoznia magát, hogy egyedül keresztülfuthasson B határtól az A határig, a míg az ellenfél legügyesebb vezére a kezében tartott labdával várja kapóra."

/Babszemek – A labda/

"Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s azzal, ozsonna megfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számunkra. Azokat aztán szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolcz egyenlő darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle szinü.

Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a méhesben. Azzal a fonállal aztán összevartuk a nyolcz bőrdarabot, még pedig az utolsó nyilásig a visszáját szegve be.

Azután mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt mangaliczának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a nyolczadik nyilást is összevartuk rajta.

De még azért ez nem volt labda. Így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint a hogy a tajték pipát bedrótozzák. […]
No hát, hogy a spárgához hogy jutottunk? azt majd elmondom a sárkány rovat alatt.

A labda hát megvolt. Már most még csak arra kellett várnunk, hogy egyszer a szolgáló eltörje az istállói lapátot. Mivel hogy a lapátnyél a legjobb ütőfa a világon."

/Babszemek – A labda/