A Negyven év viszhangja című könyv valójában egy idézetgyűjtemény, melyet Jókai a korábbi műveiből állított össze.
Az eddigiekben a könyv bevezetőjéből ollóztam.
A továbbiakban következnek az idézetek, melyeknél sajnos nem mindig tudom, hogy mely műből származnak, így hiányoznak majd a zárójeles forrásmegjelölések.
"E negyven év alatt bizonyára sok mindenféle eszme megfordult a fejemben, a mi regényeim meséjét kíséri, ezek az én alakjaimnak a szárnyai.
Most azt gondoltam, hogy ezeket a szárnyakat kitépem s aztán (ki nem látott még pillangó-szárnyakból összerakott képeket?) ilyen képeket csoportítok belőlük.
Íme a csoportok:
Gondolkodtam rajta, hogy mi czímet adjak e gyűjtemények? A költészet philosophiája? - vagy A szellem zónái?
Ezek mind nagyon kihívó, nagy hangzású nevek.
Legjobb lesz ez a czím: Negyven év viszhangja. Ez legalább indokolva van s nem hívja ki a századot a sorompóba."
/Negyven év viszhangja/
"És mostan, legvégül, hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, gyámolítóm: édes szép zöld fáim! akiket ültettem, magjáról neveltem, ójtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit suttogtatok nekem? mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? hányszor kerestem nálatok eszmét, felüdülést? mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be? egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? szívnek nehéz háborgásait hogy csendesítettétek el ? Ha egyszer valaki idejön, azt kérdeni, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor.
A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka!"
/Negyven év viszhangja/
"A jó fordító és a jó kiadó az írónak az, ami a szárny a madárnak. Egy toll még nem röpít el."
/Negyven év viszhangja/
"Én professionatus író vagyok negyven év óta. Szépirodalmi munkáim jövedelméből élek, tisztességesen, jogosult igényeimnek megfelelő módon. Akik ebben segédkezet nyújtanak, akik a közönség részvétét számomra fenntartják, terjesztik, méltók rá, hogy hálás emlékezettel kronológiai sorban felemlítsem őket.
Magyar kiadóim voltak: Hartleben Adolf, Heckenast Gusztáv, Emich Gusztáv, Müller Adolf, az Athenaeum, a Franklin-Társulat, Pfeiffer Nándor és István, Ráth Mór, Révai testvérek, Stampfel Károly, Abafi - és a Nemzeti Színház. Munkáimból magyar nyelven mintegy két millió kötet számra menőt terjesztettek el."
/Negyven év viszhangja/
"És én egyátaljában nagyon tisztelem a bírálókat. Köszönöm, ha velem foglalkoznak, s tanulok tőlük. Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok. Ez elrontja a fogat. A kritika keserű, de gyógyít. Sokat köszönök Gyulainak, még többet Aranynak és Keménynek, akik, ha nem nyilvánosan is, de magánhasználatra szánt bírálataikban olykor kegyetlenül bántak velem, s nagyon jót tettek vele."
/Negyven év viszhangja/
"Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambícióm volt, olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott."
/Negyven év viszhangja/
"Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a francia romantikusoknak, azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; - első műveimen észrevehető a Hugo Viktor és Sue Jenő bálványozása; csak a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. "
/Negyven év viszhangja/
"elküldött az áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte! Mert itt lett belőlem ember; e derék tősgyökeres magyar városban: és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el"
/Negyven év viszhangja/
"Ez alatt mindennapi gyakorlataim voltak a rhetorica és a poézis feladványai; de azok (hála Istennek!) mind elégtek a padláson Komárom bombáztatása alatt; nem kell rettegnem, hogy valaha kinyomtatják."
/Negyven év viszhangja/
"Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: az elseje mindig fúr; a vége, lány előtt csipked s szúr: ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is »furcsa«. Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét; még pedig versben. Az első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek.
Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy 'urak a papok!' (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrincz, akkor épen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő, (Komárom a poéták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem praedicatumostól, az életkorommal együtt: kilenc éves. - Ez volt a fátumom. Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefiscalis."
/Negyven év viszhagja/
"Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Soha sem hallott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban. Mikor kis gyerek voltam, iskolába mentem, Eszter nénémnek a házajtóból utánam kellett addig nézni, míg az iskola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen félelmem fantáziájának. Azok a nagyszakállú zsidók, - azután a veszett kutyák - és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis papírra felírva szüntelen a derekamra kötve hordoztam a végrendeletemet, (8 éves gyerek), amiben arra kérem az anyámat, hogy ha meghalok, ne temettessen el felboncolás nélkül. - Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve eltemettetéstől nem rettegek, halva se temetnek már el engem! hanem a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán."
/Negyven év viszhangja/
"Visszaemlékezem rá, hogy egyszer kis gyermekkoromban felvitt magával az apám a városházára, ahol a hivatala volt, s megmutogatta a nagy vasládákat, amik mesterséges zárakkal nyíltak fel, s azokban azt a sok mindenféle csillogó és penészes pénzt. Egy hivatalnoktársa is jelen volt, az ellenőr. Egy gömbölyű fatányérban álltak a legkisebb ezüst pénzek, ötkrajcárosok. 'No, végy el belőle magadnak egyet!' monda az ellenőr. Szép fényes újveretű pénzek voltak. - "Nem szabad, az a másé" mondám. 'Igen, de én ahelyett egy ócska ötöst teszek vissza a magam zsebéből' biztatott a jószívű gyermekbarát. Erre aztán bátorságot vettem magamnak egy ötöst kiszemelni a sok közül. De nagyon égette én nekem az az ötös a markomat. Mégis csak olyán pénz ez, ami az én apám gondviselésére van bízva. Mikor senki se nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám halálával a számadásait és a pénztárt átvették : öt krajcárral többet találtak benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott öt krajcárom volt. És én annak az ősömnek a véres kezére, aki egy török basát ölt meg, nem vagyok büszke; de az apámnak a tiszta kezére az vagyok."
/Negyven év viszhangja/
"Maga a családomnak a címere is egy kész regény. Ütközet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az oszmánoktól: szándékosan rosszul lőnek. 'Lőj te jobban!' mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyúhoz, célba veszi a török vezér sátorát s úgy odatalál a szakállas golyóval, hogy a vezér halva terül el. Ez mind le van festve a címerpajzsunkon: a zászlótartó az ágyúval a veres mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a középsátorban: csak egy fiatal hajadon hiányzik még (az én praesumtiv ősanyám), aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye, s kész a regény."
/Negyven év viszhangja/
"Előrebocsátom, hogy fatalista vagyok, ómenekben, praedestinatióban hiszek: a földöntúli világ, az életentúli élet, az érzékektől felfoghatatlan lények befolyása sorsunkra meggyőződés nálam. Egész életemen át annyi rendkívüli csoda által szabadultam meg magam kereste veszélyekből, hogy egészen theosophistává lettem."
/Negyven év viszhangja/
"Sok jó volt, amit szerettem ezen a világon, sok elmúlt már belőle: a többit itt kell hagynom. Megnyugszom benne. Hanem hogy az íróasztalomat itt kell hagynom: azt sajnálom."
/Negyven év viszhangja/
"Nem tartom semmi érdemnek, hogy sokat dolgoztam; nem követelek érte se a jelenkortól, se az utókortól semmit, még azt sem, hogy olvassák. Magamnak írtam; gyönyörűségem volt benne. "
/Negyven év viszhangja/
"Ha hibásak a regényalakjaim, az a hibájuk, hogy nem látom őket; mert bennük vagyok. Ha kívülről mintáznám őket, lehet, hogy jobb lábon állnának; - de mi lenne a szárnyaikból?"
/Negyven év viszhangja/
"És amíg ezt a földglóbuszt, aminek Magyarország a neve, annyiszor körülkerültem, mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást váltó kornak! élők és halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban kifogyhatatlanok. Emlékkönyveimben annyi tárgy van följegyezve, hogy egy másik negyven év sem volna elég azokat mind feldolgozni."
/Negyven év viszhangja/
"Ülve soha sem gondolkozom, hanem járkálva. Előbb az egész hosszú regényt apróra kidolgozom a fejemben, a legrészletesebb dialógokig (kivéve a leíró részeket). Ilyenkor a fantázia átveszi a memória szerepét s az egész munka úgy készen van a fejemben, hogy le tudnám diktálni. Hanem diktálni nem szeretek; mikor dolgozom, nem akarok emberi arcot látni. Mikor aztán leülök, akkor egyszerre megírok egy nyomtatott ívet; de megesik, hogy kettőt is, egy szó kitörlés, igazítás nélkül. S hogy valósággal a képzelet pótolta az emlékezetet, bizonyítja az, hogy egy év múlva már úgy olvashatom a regényemet, mint valami idegen munkát, nem tudom, mi van benne, s nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a regényhősöm hogy fog kigázolni abból a hínárból, amibe belelovagolt?"
/Negyven év viszhangja/
"Bele kell melegednem a tárgyamba: a nélkül is lehet ugyan írni, hidegen, kiszámítva; hanem olyan munka is az aztán. Lehet, hogy szabályszerűbb, de én azt akarom, hogy az olvasó érezze azt a meleget, a mi engem hevített."
/Negyven év viszhangja/
"Elmondom az egész titkomat: utánam csinálhatja akárki.
Vagy egy vezéreszmém akad, vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag megoldatlan esemény az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, lelet.
Akkor ehhez meg kell taláknom az alakokat, a mik ezt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok munka, buvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. Útmutató a korszak; de még arra is rá kell előbb találni, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Annak a kornak a szokásait, hangulatát, fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét, kifejezéseit is át kell tanulmányozni; gyakran a történet helyszínét beutazni, tájak, viseletek rajzait felvenni, műhelyek titkait tanulmányozni, szaktudósoktól leczkét venni, stb stb.
Mikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regénymese egész szövevényét. itt már nem segít senki: egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába: iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencznek, a zsugorinak a lelki állapotját épen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos boszúállóét. Ilyenkor, ha a családom tagja, vagy a legkedvesebb barátom háborgat is, roszúl esik; lehet hogy akkor épen zsarnoki kedvemben talál, indulatos vagyok; vagy elérzékenyülök a könnyekre fakadásig; vagy az egekben járok és gyönyörködöm. Egy ajtónyitás, s az egész hangulatnak vége van."
/Negyven év viszhangja/
"Igaz, hogy ez a közreműködés csak olyan , mint amikor Liszt Ferencznek a figyelmét megragadta ez a népdal: nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret! s csinált belőle egy nagyszabású oratóriumot. Én is csak egy akkordot kapok meg, egy végső catastrophát, s ahhoz kell hozzá divinálnom a megelőző regényt."
/Negyven év viszhangja/
"Ennek a négy különböző korszaknak minden eseménye, minden alakja átvonult a szemem előtt. Kicsiny pont voltam benne, de mindenütt ott voltam.
Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjukon, s futottam futó betyárokkal együtt úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt; s láttam a világot fejemre szakadni Világosnál; ettem czigány bográcsából s királyi asztalok ezüst tálairól; voltam szegény ördög, a ki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, a ki százezrekkel hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-szalag; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hívatni írókirálynak és Kossuthkutyának; huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam; - egyiket se bántam meg."
/Negyven év viszhangja/