“Mit nekünk : aszály, fagy vert a földhöz ?
— Ha fagy van, fűts ; — ha aszály van, öntözz,
Mert van egy ur, ki több, mint fagy, aszály,
S annak becsületes neve : muszáj. ”

/Bécsi dal/

„Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, ami úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe.”

/A csigák regénye/

“Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson  neki olyan könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is levelet, ha szükség van rá, s ha azt a gyóntatója elolvasta és helyesnek találta, el is küldheti.
Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy cziterálni, ha szegény; hímet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát, hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy, hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha a botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból bírja az arkánumokat, hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit, hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz.
A mi pedig a magas politikát, a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: halgass!» ”

/Az ehető drágakő/

“Amint az írói pályára léptem, legelőször is elfogott Frankenburg színbírálónak. Nem értettem hozzá. Mindenkit agyba-főbe dicsértem neki. Rögtön elcsapott. Helyette felfogadott a jó öreg Helmeczy újdonságírónak harmincöt forint fizetéssel, s ott segítettem a Jelenkort megifjítani három hónapig Királyi Pál barátommal, ki főfő szerkesztő volt. Akkor Frankenburgnak, holmi kormányi cselszövény következtében, le kellett mondania az Életképek szerkesztéséről s felmennie Bécsbe; az Életképek szerkesztését énrám ruházta át s ezzel önálló szerkesztővé lettem.”

/Az én kortársaim/

“Az a szokása volt, hogy minden tanulótársának adott valami csúfnevet, ami azon örökké rajta száradt. A tanítói sem menekültek meg tőle. Született csúfolódó volt. Előre ki volt jelölve az életszekere. Ebből ujságíró lesz, vagy képviselő – akár mind a kettő.”

/Melyik a férfi?/

"S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet, s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül."

/Fekete gyémántok/

"Még ha étel, ital nem esik jól, ha az álom nem kell, ha a szép nő szava nem melegít: hagyján; de mikor már a munka nem ízlik, az már nagy nyavalya. "

/Fekete gyémántok/

"Hanem hát a gazda maga lát minden után, és érti a dolgát alaposan és van kedve az üzletéhez. Három dolog, ami ha együtt találtatik, azt mondják róla, hogy szerencse.
Pedig nem szerencse, hanem önerő."

/Fekete gyémántok/

"A munkás lelkének egyik acélozója az, ha azt látja, hogy munkaadója is ott izzad vele."

/Fekete gyémántok/

"Kilencedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg mikor képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisült hát, hogy féltemben írok annyit nyakrafőre.) "

/Szilveszter éjszakák /

" A szultán siketnémáit nevezik így. Egyszerű a mesterség, ahogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tíz húsz rupiáért, minőség szerint, a gyermekeket egy éves korukban, amikor még nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, amitől azok tökéletesen megsiketülnek. "

/Bizeban /

"Nekem is van egy unokaöcsém, a ki géplakatos. Nagyon becsülöm azt az életpályát. "

/A nagy ellenség/

"Tudja nagyságos úr, nem kívánom én az olcsó nyereséget; megelégszem, ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a mi az igaz keresményt is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok. Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi bizony nem pompás, de nekem jóízű; aztán megint dolgozom estig, s a mint leteszem a fejemet, elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. "

/Az asztalos családja/

"A pénz elgurul, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és kapitális, ami nem vész el soha. "

/A barátfalvi lévita/

"szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozzsal, az csakhamar kicsírázik, mire fűbe megy, akkora a kislibák kikelnek a tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; amint kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább viheti a vásárra a libáit, mint a többi parasztnép, amikor még lázsiás tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. "

/A barátfalvi lévita/

"Ahány mészégető, szénégető van a világon, az mind eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind őrajtuk élesítik a nyelvüket; azt danolják: „Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.” A magyar paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon. "

/A barátfalvi lévita/

"A gazda-ember mint időrendező.

— Oh, uram Isten, de nagy ez a szárazság, csak már jönne egykis jó eső, hogy szántani lehetne.

(Jön egy hetes nagy eső.)

— Jaj, uram Isten, csak már megállna ez az eső, hogy vetni lehetne.

(Megáll az eső, jön helyette nagy szél.)

— Jaj, uram Isten: mind cserepes lesz a föld, elszárad avetés, csak már megállna ez a szél.

(Megáll a szél, lesz utána dér.)

— Már megint minden kifagy, a mi kikelt? Csak már bemelegednék újra.

(Dühös melegség támad.)

— Jaj, minden kiszárad, hernyó, sáska elhatalmasodik, de jóvolna egy kis friss zivatar.

(Jön zivatar záporral, mennykőhullással.)

— Végünk van, mind megdűl a gabona, beiszapul a rét! állandó idő kellene már.

(Megállapodik az idő.)

— Egyik nap olyan, mint a másik; mind összeszorul a búzaszeme.

(Végre eljön az aratás, szerencsés bő esztendő van, gazda-emberszomorúan vakarja a fejét a telt hombárok előtt, mikor kiszámítja, hogy máskorfelényi termésért több pénzt igért Mózes, mint most öszszesen a két annyiért.)

— Óh uram Isten, ha már adtál sok búzát: adj még hozzá egykis tisztességes háborút is, hogy ára legyen!"

/Jocus és Momus/

"Ez ám a kertészgazdának a nehéz tudománya (a ki hegyvidéken lakik): - megfogni a földet, megfogni a vizet, megfogni a napot, megfogni a szelet.
(Ime az ősmagyarok vallása praktikus alkalmazásban!)"

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, a ki tudja már a kötelességét: - a szőlő a szolgabiro, a ki munkára hajt s halasztást nem enged. A ki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának."

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"Mire való a világon a művészet? Nem ok nélkül hangoztatta a nagy népvezér: „Ne csinálj te magadnak faragott képet, se semmi hasonlatosságot a földiek alakjára!” Amíg Izrael népe nem tudott mást, mint szántani, pásztorkodni, hadakozni, rettegték a hatalmát; amióta képeket fest, szobrokat farag, üldözik, megvetik."

/Ahol a pénz nem isten/

"A kényszermunkára elítélt rab, akitől megvonták a bor, a dohány élvezetét, nem szenved oly keservesen, mint a gondolkodó ember, akitől elvették a papirost. Meg tudom érteni azt a lángszellemű művészt, akitől az orvosok elvették a kartonját, a rajzónját, s aki abba beleőrült, belehalt. "

/Ahol a pénz nem isten/

"Hisz ez az eszményképe a munkásnak. Van esze, testi ereje, munkakedve és aztán vágya a boldogság után. "

/Ahol a pénz nem isten/

"Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái.

Még néhány évtizeddel ezelőtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végigkiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyarul-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!” stb. Ma már mindez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladnivalója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek."

/A Duna-parti élet/

"Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak."

/A Duna-parti élet/

"Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és Két pisztoly-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek."

/Budapesti élet/

"Azonban még a pásztor nép közt sincsen egyenlőség, itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás, azután jön a csikós. Gulyás és csikós még barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest komázik, akik között rangban előbb áll még a kondás (ami jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debrecenben), utoljára jön a juhász."

/Debrecen/

"Ez a pásztor nép a legéletrevalóbb faj, mely tavasztól télig a pusztán, télen nagyrészt a gazdák tanyáin tölti életét. Kényelemről, kényeztetésről fogalma sincs. Edzve van minden viszontagságához az időjárásnak; a szabad ég alatt van járása-kelése. Jól él, de mértékletesen; bort ritkán iszik, a pálinka még nem mérgezte meg a vérét, mirigyes nyavalyát nem hord az ereiben; idegennel soha össze nem keveredett; ma is bátran mintaképül mutatható be, hogy ilyen volt a magyar ezer évvel ezelőtt az őshazájában. Papot, templomot évszámra nem lát, mégis tudja, mi a becsület; gazdája jószágát hűségesen őrzi s szereti az állatait, amelyeknek az ivadékaival együtt nőtt föl; valamennyinek ismeri a leszármazását. Amíg bojtár, engedelmes; ha írni, olvasni tud és számadóvá vénült a bojtárjával emberségesen bánik. Sok tudományt nem tanul, bár gyerekkorában a városi iskolát megülte, hanem azért a maga munkáját napokra, órákra be tudja osztani. S jó könyveket örömest olvas; ismeri a népies költőket. Maga is bír költői hajlamokkal; népdalokat csinál, amelyeknek szövege, dallama egyszerre születik, s azok mind a pásztoréletről szólnak. Megtudja az időjárást, s nem kérdi azt a kalendáriumtól. A hortobágyi puszta térképét úgy ismeri, hogy éjjel sem téved el rajta, s tudja, hogy meddig tart a határ, ahol az ő jószágának legelni szabad, pedig nem mutatja azt határkő. Gyors eszű, jó szívű; bajba került embert megsegít jutalom nélkül, s az idegen iránt barátságos. Nincs ezek közt dolga a bírónak; még csak egy csendőr sem vigyáz rájuk."

/Debrecen/

"A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a piócákat, térden fölül a vízben állva, és saját testüket adva csalétkül a vérszopó féregnek."

/Úti táskámból/

"egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jóllakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a "semmiből" élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a "szálepet", meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a "popium"-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete űrömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s ami annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzős földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni."

/Úti táskámból/

tátorján = gyökér, fotó, leírás
sulyom = vízinövény, vízigesztenye, fotó, leírás
szálep = szúnyogláb, gyökere vérhas elleni orvosság
popium = jegenyefa-bimbóból, nyírfából készített kiütések elleni kenőcs

"Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem; de a Tisza menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az Isten munkásai."

/Úti táskámból/