"a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyezettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk."
/Úti táskámból/
"A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a piócákat, térden fölül a vízben állva, és saját testüket adva csalétkül a vérszopó féregnek."
/Úti táskámból/
"egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jóllakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a "semmiből" élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a "szálepet", meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a "popium"-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete űrömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s ami annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzős földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni."
/Úti táskámból/
tátorján = gyökér, fotó, leírás
sulyom = vízinövény, vízigesztenye, fotó, leírás
szálep = szúnyogláb, gyökere vérhas elleni orvosság
popium = jegenyefa-bimbóból, nyírfából készített kiütések elleni kenőcs
"Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem; de a Tisza menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az Isten munkásai."
/Úti táskámból/
"A halásznak nem szabad káromkodnia. Az istentelent elkerüli a hal a néphit szerint."
/Úti táskámból/
"Ámbátor az idő lejárt, amelyről Wernhelm, német tudós azt jegyzé fel, hogy a Tiszának 2/3-a víz, 1/3-a hal: mégis jutalmazóbb mesterség ez a Tiszánál, mint a tengerparton."
/Úti táskámból/
"Abád már a Tisza-part közelében van: védik a homokos halmok, melyek szőlőkkel vannak beültetve. Itt volt a modern gazdálkodás legelső kísérlete már a negyvenes években: cifra malom, vízhúzó gép, sör- és pálinkagyár; mind följegyzésre méltó csodák, a francia Lejeune testvérek kezdeményei."
/Úti táskámból/
[Abád város]
"itt most nem időzünk: sietni kell, amíg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja.
Egy gyöngéd, recés szárnyní rovar ez a kérészek (Ephemeridae) családjából; a hosszú farkú kérész (Palingenia longicauda) kel ilyenkor szárnyra százezrével, myriádjával s rajzik, röpköd a szőke hullámok fölött, mintha hópelyhek kavarognának az esti légben. Ez az ő nászröpülésük, a lakodalmuk, mely után a vízbe eregetve apró tojásaikat, meghalnak s ott lelik a sírjukat, ahol bölcsőjük volt: a Tisza vízében. A tojásokból kikelő lárvák lyukat vájnak a Tisza partjába, s 2-3 éven át onnan leskelődnek zsákmányra, rablásból gyűjtik az anyagot a szárnyas rovar fölépülésére, s lesz belőlük újra repülő „tiszavirág”. A döglött rovarok sárga hullatömegétől olyan lesz a Tisza felszíne, mintha csupa merő pimpóvirággal behúzott mező volna. Ilyenkor van aztán a tiszai halaknak gazdag lakomájuk, olyan mohósággal falják a gazdag prédát, hogy a halászok merítő hálóval foghatják el őket; de még a sertések is beleúsznak a Tiszába, s vígan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egynapi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek!"
/Úti táskámból/
"A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, akik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak, s jobb kezükbe fogott hosszú nyelű fakanállal vízszintesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemegeféle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyűszűnyit kell belőle főzni, ahány evő lesz."
/Úti táskámból/
"Egy ilyen naplemenet a Tisza partján néha bámulatosan szép. Az egész ég egy lángkatlannak látszik, amelynek színe lassanként átmegy valami vakító sárga homályba: sárga sötétségnek lehetne nevezni; lassanként szétbontják a sűrű ködfényt a naplementével ellenkező tájról feltámadó sötétkék küllők, egyre nagyobb tért foglalva a sárga homályból, míg végre átragyognak rajtuk a csillagok."
/Úti táskámból/
"rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománcú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert böjti eledelnek is elnézhető, mivelhogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek."
/Úti táskámból/
"Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nemrég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanúját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép gatyás fá-nak nevez."
/Úti táskámból/
"A Tisza menti magyar nép általán véve "vízivó". Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ad. A munkás, a pásztor kinn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte, s attól az meghűsül. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerül használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem böjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a rosszul ivásban. "
/Úti táskámból/
"S a víz és a föld megtanították híveiket, hogyan lehet közöttük megélni! Pedig ahol a kettő egymással ellenségeskedik, ott a harmadik, a levegő, emberölő tulajdonságokat vesz föl."
/Úti táskámból/
"Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátssza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ad egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem tja a gyomrát. Amellett minden ételéhez használja a természetkínálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve issza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s ami általános panacaea, a paprika! Ez az, ami a lázt elkergeti! De az idegent is, aki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, amely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő!"
/Úti táskámból/
"A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni.
A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését.
Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek.
…
Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt."
/Úti táskámból/
"A népdalok valamennyi folyamaink közül legtöbbször a Tiszát éneklik meg.
„Zavaros a Tisza, keskeny híd van rajta,
Ne menj rá galambom, mert leesel róla.”
„Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy barna legény megölve;
Jertek, lyánkák, öltöztessük biborba,
Temessük el egy nefelejts-bokorba.”
„Nincsen olyan víz, mint a Tisza víz;
Csuka, potyka úszik benne,
Szép menyecske fürdik benne.”
„Túl a Tiszán, Tisza szélén,
Ott terem a magyar legény,
Vékony, mint a vékony nádszál,
Hajlik mint a rozmaringszál.”
„Túl a Tiszán, Tisza; partján,
Ott terem a szép magyar lány,
Vékony, karcsú a dereka,
Csókra termett az ajaka.”
„Túl a Tiszán selyemkendő integet,
Általmennék hozzád, rózsám, nem lehet;
Széles a víz, nincsen sajka,
Nem mehetek által rajta,
Galambom!”
„Ki a Tisza vizét issza,
Vágyik annak szíve vissza.”
„Lassan foly a Tisza,
Boldog; aki issza.”"
/Úti táskámból/
"Rombol; de termékenyít. Ami kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten."
/Úti táskámból/
"azzá válik, amiből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, amikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nemhiába nevezi azt „Krisztus”-nak."
/Úti táskámból/
"Itt eszembe jut egy versem, amit poéta koromban írtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincnyolc esztendeje); címe volt: „Az ember és az arany.”
Te úr vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes és szegény,
Nincs rang-különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
– Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény."
/Úti táskámból/
"Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szívéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak."
/Úti táskámból/
"Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szíves vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szívesen látott vendég volt.
Ez úri családnak két leánya volt; Lilla és Berta.
Ó*i Lilla (K Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitűnő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.
Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos, szelíd, szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arcán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).
Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:
– Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.
– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgyse kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?
Petőfi rögtön írószereket adatott magának, s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy ülj ön ott előtte, amíg költeményét megírja, hogy arcáról gyújthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy írta meg e költeményét, mint egy arcképfestő, az előtte ülő mintáról:
Szép mulatság téged néznem
Szőke kis lány…"
/Úti táskámból/
"Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
[…]
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
[…]
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.
Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik."
/Úti táskámból/
"A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik."
/Úti táskámból/
"Márpedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, amit barátainak megígér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajtakapott: „soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.” Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedvéért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szívesen látja is. Dehogynem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most dolgozószobám kandallóját díszíti."
/Úti táskámból/
"Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arcvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt, s ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap éppen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: „Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.” S rögtön hírt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak, s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandúrok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hírhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a „Kakas fogta a Farkast”."
/Úti táskámból/
"Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó gúnyt, de az anyára sohasem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!"
/Úti táskámból/
"Erős tanulmány volna egy biographia-írónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharos s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumas-nak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis „Buba” szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának a kényneve ez.)"
/Úti táskámból/
"Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, amikor legelőször összetalálkoztunk, s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harminc év időköz! Azalatt én írtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk kívülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szívünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!"
/Úti táskámból/
"egy kis asztalnál egy őszbe csavarodott férfi kitűnő műfaragványokat készít fából, ami nekem is kedvenc mellékmesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megírására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leírná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasnivalót; nem regényt, hanem a „Találmányok könyvét”."
/Úti táskámból - A szamosújvári fegyenctelep/