"Ezalatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyanoly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez istent imádni hív, amaz hazát imádni készt, hogy arccal borulsz a földre, és sírsz és nem bírsz megválni attól."
/Úti levelek/
"E helyet hívja a köznép a Kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden állattal, mert e hely halálos veszély helye. Alatta feneketlen víz van, s ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb-nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérci ingoványon, miknek hatása leírhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják."
/Úti levelek/
"Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktól a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava."
/Úti levelek/
"A néphit azt tartja afelől, hogy a barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek, kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek közeledését veszik észre, hirtelen elbújnak ismét; lábaik nyomát ott látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rálesett ez apró lényekre, s egyet elfogott közülük, azt hazavitte, magához szoktatta. A kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal vitték. Van-e valami lényeges e mesében? Sem állítani, sem megcáfolni nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami barlanglakó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítani engedi, hogy sok van még a föld alatt, amiről a bölcsek semmit sem tudnak."
/Úti levelek/
[Pan troglodytes = Csimpánz]
"A szűk hegyválút, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérc falazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be – ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmiszerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb űregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, amint ki- és bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Dárius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öregembert, aki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem bírta leverni, s ahogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé."
/Úti levelek/
"Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bércei közé, hogy másnap korán megkezdhessük utunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csíki székelység el bírt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen – míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmiszerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székelv asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, dacosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak."
/Úti levelek/
"Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Néhány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét. Alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája. Néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely íjász a sátorban ülő tatár kánra egy nyilat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát."
/Úti levelek/
"Útközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messzirőlmegragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürkeszirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérceket képeznek. Ezek asóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem.Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebbszerével, faékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegyláncról biztonel lehet mondani, hogy merőben e nemes ércből áll. Nemes ércneknevezhetjük, mert ez az egyetlenegy ásvány, melyet meg lehet enni."
/Úti levelek/
"Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetkőztetett, mely ahány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arca vonásain, szívében, szavában.
Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvírók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke, bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dűlő utak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl."
/Úti levelek/