"E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül van még két csodás lakója: az ebek és a sárga verebecskék.Különös, hogy azon a helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalnia Óceánia földjén.Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjukat visszakapják. A kis kanárimadárkák, e szelíd, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti hazájuk."

/Óceánia/

"A legkiáltóbb tanúbizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek, s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja."

/Óceánia/

"A legdélcegebb, a legdelibb férfit kiszemelték, s felvezették a Triton városába.
Ott a piac közepén körülállták a nép szüzei, szép hajadon lányai, festetlen arccal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban..
És akkor így szóltak a választott férfihoz:.
- Te vagy ez évben a Teckatlepoka isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyíik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Tecktlepoka isten lenni, elmúlni, elveszni, meghalni a gyönyörben?.
És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: 'igen', akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve viszik be őt a Teckatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon lányai, azokkal a hosszú, leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymás után, s midőn kijönnek tőle - akkor hajfürtjeik le vannak vágva.. Azokból készül a várost átérő szőnyeg.
E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.
És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, akit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gigásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat."

[Teckatlepoka: a világ teremtője az azték kultúrában]

/Óceánia/

"Átkozott faj! Amíg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te leheleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny, kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, ahogy teremtve vagy. Temiattad pusztul el a világ."

/Óceánia/

"E föld a paradicsom földje, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjút hord, fehérebbet, mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsírosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe: túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szívet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod; s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahhoz képest, amit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjából minden ideged csiklandós rángatózásba jön."

/Óceánia/

"A sötét banánfaboltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörűsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a súly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni."

/Óceánia/

"Ó, dicső természet! Te kifogyhatatlan költő, te utolérhetetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők szinezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kísérleteket téssz, kijavítod zt, amit hibásnak gondoltál ki először, ami célszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint szobrász a viaszmintáját; összetéped, mint a költő írott lapját, s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére."

/Óceánia/

"A tengerész szívében van valami érzés, valami rejtett ideghúr mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak csak megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a Zöld-fok közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni:ott van az! - midőn még ég és tenger körös-körül összefoly."

/Óceánia/

"mint valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot emelő Atlas bérce, a meghódíthatatlan Geber-al-Tarik sziklája, amit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez."

/Óceánia/

"Ekkor azután elvitték őt az erős pokol istenének, Baálnak föld alatti templomába, aki uralkodik az örökkévaló tüzeken, és oszt kínokat és szenvedéseket itt és a másvilágon; ott megmutatták az idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel mindennap."

/Óceánia/

[Baál: nyugati sémi népek isteneinek közkeletű megnevezése, jelentése: úr, uralkodó. ]

"elvezették őt a Renaphan isten, a hadak istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon állt, maga a bálvány sötét ércből öntve, lábai előtt halommal hevertek tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a karthágói harcosok ellenségeiken nyertek, és hajók monstrumai, miket a tengeri csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz."

/Óceánia/

"elvezették Bar Noémit a nagy fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog, hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház hajóban ül, mely rakva van gyönggyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kénesővel telt medencében úszik."

/Óceánia/

[Dagon: pogány isten. Tisztelete a Tigris és az Eufrátesz mentén és Palesztinában élt. Az ÓSzövetségben a filiszteusok istene. Az időjárás és az alvilág istene, olykor a legfőbb istenként tisztelték.]

"Elvezették őt Astarte csarnokaiba, akit tisztelt a nép fehér márványból faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelemistennő tiszteletének misztériumát, a csábító édes titkokat, miktől az emberi ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat."

/Óceánia/

[Asztarté: az ókori elő-ázsiai népeknél a szerelem és a termékenység istennője, a mezopotámiai Istár, a teremtő isteni erőnek női része, a Földanya, a magyar Boldogasszony]

"Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zúgó tengernek, s azokkal régen megtanult ő már dacolni."

/Óceánia/

"Pedig Tyrus és Sidon és a görög istenek sokal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot vagy kecskét, tiszta vagy nem tiszta szerelme szerint, akinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt misztériumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz - vagy a kárhozathoz."

/Óceánia/

" Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette le maga előtt az északot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el… "

/Óceánia/

"Még akkor istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének; még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára vagy a világrendszer súlyegyedének fenntartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajózni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle-hossza, mennyit nyom, meddig tart, miből áll. […]
A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár visszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben."

/Óceánia/