"Mert mellettünk harczoltak ők mindég,
Ha megrohant «nem szeretem» vendég,
S ha örömünk volt, vagy veszedelmünk,
Együtt örült és sírt a «tót» velünk.
Megbecsüld, óh magyar, ezt a népet,
Testvérnek hivd, mikor jő elébed.
Megkináld őt fehér kenyereddel,
S fogadd szív szerinti szeretettel.
Hazánk neki fekete kenyért ád,
De ő a hazáért piros vért ád,
Ruháján folt; - de zászlónkon foltot
Nem tűrt soha! - Becsüld meg a tótot!"
/A zólyomiak/
“A mely nemzetnek szabadsága van,
Mindannyi közt az a leggazdagabb.”
/Phantasmagoria/
“Angliában, Angliában
Az ember most él hiában,
Még mostan sincs elég gyapot
S ez a legrosszabb állapot,
Ott nem jó nézni a napot.
Francziában, francziánál
Háborúban mit csinálnál ?
A « gloire » mind egy emberé,
S ki az ellenséget véré
Falábbal jő haza : c'est vrai !
Az olasznál, az olasznál
Rossz mulatság mit se használ.
Ott a szép uj tartományok,
De bennük a sok zsiványok :
Ottan járni sem kivánok.
A porosznak, a porosznak
Napjai lehetnek rosszak :
Kifelé oppositió.
Befelé meg reactió ;
De már ez k . ty . portió.
Péterváron, Péterváron
Elég meleg volt e nyáron :
De közel van Sibéria,
Az embert hamar éri a !
Nem tetszik a libéria.
Lengyelhonban, Lengyelhonban
Lapot írnak alattomban :
Ha megcsípik a czikkirót.
Neki fordítják az irónt,
S őt törlik ki, nem, mit irott.
Románia, Románia
Oda vágyni rossz mánia :
Adót exequál ott Kúza,
S kinél nincsen elég búza
Még a brét is lehúzza.
Szomszéd ozmán, szomszéd ozmán
Még nálad se táboroznám,
Nem kapni évszámra zsoldot,
Viselni folt hátán foltot,
S ugy szolgálni a félholdot.
Amerika, Amerika
Te is fából vaskarika
Egy nemzet és tábor három,
Szabadság és szolgajárom.
Érted a tengert se járom.
Magyar hazám, magyar hazám
Benned sincs öröm igazán.
De azért megsúgom titkon :
Mert másutt még rosszabb, mint honn.
Csak azért legjobb most itthon.”
/Hol legjobb most/
bré= kalap, sapka
“Ha a zsidó észreveszi
Hogy «egy az ö népe közül »
Kapaszkodik fel a fára,
Annak valamennyi örül.
Legyen szinész — vagy hegedűs,
Író, doctor, vagy miniszter,
Annak hírét minden zsidó
Sokszorozni szokta tízszer.
Hát a magyar? ha lát egyet
Fajtájából emelkedni,
Utána, rajta, fogd meg, csipd meg !
Húzd le, rántsd le, ne engedd. Ni !
Taposd, törd el, hogyha mingyárt
Rubintos vagy briliántos !
A magyar igy szokott tenni,
Példa reá T* és Xántus. ”
/Mi a különbség a magyar és a zsidó között? /
“S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utcán, nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, akinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti címer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszínű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén. ”
/Az én kortársaim/
“Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
végződik pedig így:
Vasvillára velök, aztán szemétre!
Ott egyék őket kutyáink ebédre!
S ami a kettő között esett, az valami irtózatos démoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az írói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörülni, amit leírt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.
De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyűlt főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.
Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is odajött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.”
/Az én kortársaim/
Petőfi Sándor: A mágnásokhoz
Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra… nem czifra, de jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.
Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!
Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...
Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.
Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.
Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.
Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.
Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,
Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!
1848
“Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt írni tőle; lenni osztrák–magyar cenzúrázott poéta s írni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei a Kard és a Lánc, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet mindenütt rokonszenves lángra gyullaszták a szíveket, s az egy Szigligeti népszínműveivel többet tett Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvénycikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba.
Mi többiek is hordtunk egy-egy követ az épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.”
/Az én kortársaim/
“Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben francziák.
Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint Just, Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még szakállát is francziásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy, Irinyi, Czakó, Lauka, Kecskeméthy, mind csupa franczia szakállt hagyott, csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.
Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur Rayéenek így mutatott be: „Ez valóságos franczia regényeket ír magyarul.”
Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a rendkívüli.”
/Az én kortársaim/
“– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?
És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni.
– Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíjja ; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót ; hogy a forrásvíz büzhödják meg, midőn ajkaihoz viszi ; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj ; és lészen saját hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon ; a leány, kihez szemeit felemeli, seprűvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!”
/Egy dal keletkezésének a története/
“Az arabnak a paripája nem szolga állat, jó barátja, családjának tagja az.”
/Zafireh/
“mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.”
/A Bravallamező hölgyei/
“A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem bírta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.”
/A Bravallamező hölgyei/
“Ránk magyarokra nézve örökké rokonszenves nemzet a svéd.
Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe. Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. […] A távol éjszakról, a sötét éjsark közelébőlmindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű szövetségeseink ők voltak; […]
a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében van.”
/A Bravallamező hölgyei/
„Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.
Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, délszláv és román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót, hogy valakit megcsókolni, hanem megölelni, a mi nagy különbség. A német már középutat tart, azt mondja, hogy einen Kuss in Ehren kann Niemand verwehren.*
S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett, félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem ártott meg.”
/Ne nyulj hozzám/
perhorreszkál (latin) = elutasít, idegenkedik
* Tisztes csókot nem kell megtiltani.
közmondás, Albert Lortzing: A fegyverkovács című operája (1846).
“Csodák történnek; de csak Francziaországban.”
/Két légyott közül melyiket?/
"én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt"
/A háromszínű kandúr/
"Ne szóljunk a zsidó nemzetről, mely Jehova választott népének vallva magát, Istenétől mégis hazájából kiűzetni hagyatott. – Ha ott maradt volna, most a drúzokkal együtt juhokat, tevéket őrizne kis hazája legelőin, s nem volna több egy nomád népfajnál; míg szétküldve a széles világba, nevezetes tényező lett a népek között."
/A látható Isten/
"A palóc legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.
A faluvégen kinn áll a keresztanyja a kapuban, s rákiált már messziről:
– Te Ferkó! Tán még nem is tudsz semmi újságot?
– Már honnan tudnék.
– Látod: meghót anyádasszony.
– Hát mér nem mondta?
– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.
– Bezon bánom is én.
– De neked hozta ám, nem magának.
A legénynek eláll szeme-szája.
– Hát tán még nem is tudtad, hogy megházasodtál?
– Most hallom kendtül. Hát már kit vettem el?
– Szilvásról a Ferde Pannit.
– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.
Otthon aztán, mire hazaér a vőlegény, kijön eleibe az apja furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, ez meglevén, végigveri istenesen, s akkor aztán magára hagyja látatlan feleségivel a fiát, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy a Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel konszummálva van a házasság.
Másnap megesküsznek, s harmadnap a templomban dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskének, hogy az ura úgy megszerette, hogy már meg is verte jól.
Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak, hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki."
/Palóc házasság, A magyar nép élce/
"Gyónni ment a cigány. Vétkei közt azt is bemondta a gyóntató atyának, hogy egyszer az anyja ködmönét földhöz vágta. Megjegyezte ugyan a gyóntató atya, hogy ez nem vétek; mindamellett a cigány külön abszolúciót kért. Megnyervén végre, a gyöngéd lelkiismeretességnek azon okát adta, miszerint azon alkalommal s véletlenül a ködmönben az anyja is benne volt."
/Az öreg anya ködmene, A magyar nép élce/
"Fázott a cigány, és éhezett.
– Mit szeretnél jobban, more – kérdék tőle –, enni-e, vagy melegedni?
– Legjobban szeretnék szalonnát pirítani."
/Fázik és éhezik, A magyar nép élce/
"Három tehene volt a cigánynak.
Egyszer kiüt a környékben a marhavész, s a cigány tehenei közől megdöglik egy.
Szomszédjai vigasztalják, ő azt feleli nekik:
– Annak döglik, akinek van.
Elhull a másik, ekkor azzal vigasztalja magát a cigány:
– Jut is, marad is.
Végre megdöglik a harmadik tehene, ekkor aztán könnyebbült szívvel sóhajt fel:
– No hála Istennek, itt már megszűnt a marhadög."
/Életbölcsesség, A magyar nép élce/
"– Mire való neked ilyen sok purdé, dáde? – kérdi valaki a cigánytól, megpillantva annak sátorában vagy kilenc apróbb-nagyobb porontyot.
– Hát kire maradna ez a nagy világ? – felel a dáde jó kedvvel."
/Nagy örökség, A magyar nép élce/
"Beteg volt a rajkó, s ott ült gornyadozva a sátor előtt, odamegy a cigányasszony, s elkezdi édelgetni a rajkót mindenféle szép szavakkal.
– Mi kell édes fiam? szólj lelkem magzatom, mit ennél? Meghozom, ha a föld alul teremtem is, ha száz forintomba kerül is.
– Adjon hát kee egy kis kenyeret – szól a rajkó.
– Üm. Te is mindig olyat kérsz, ami nincs."
/A beteg rajkó, A magyar nép élce/
"Arra vetődik egy parasztember, s amint meglátja, hogy a cigány maga alatt vágja a fát, felkiált rá: – Bolondos dádé! mindjárt le fogsz esni arról a fáról.
A cigány el nem tudta gondolni, miért kellene neki a fáról leesni, s csak vágta a fát maga alatt mindaddig, míg egyszer aztán vele együtt le nem bukott.
– Mondtam ugye, hogy lebukfencezel – szólt a paraszt, míg ez bámulva néze rá, el nem tudva képzelni, mi módon találhatta ki a paraszt, hogy ő leesik a fáról.
– Kend tán prófétaepret evett, hogy úgy tud jövendőt mondani?"
/A három botlás, Népmesék/
"Moszkva még akkor az egész régi barbár pompájában fennállt, görbe utcái, festett, aranyozott úri palotáikkal s mohos tetejű házikóikkal csodás összeillésben sorakoztak a szokatlan építészetű őstemplomok mellé, melyeknek négy, öt, hat tornya van, egymás fölé emelkedő, jácinthagyma alakú kupolákkal, melyek közül az egyik vörösre, a másik zöldre van festve, a kék zománcú aranycsillagokkal behintve, a másik ezüstkagylókból felhalmozva, a legmagasabb csupa arany! Egy templom teteje olyan, mintha ötven oltár volna egymás mellé rakva három emeletben. A piacokon a nemzeti hősök, dicső cárok ősemlékei. És maga a dicsőséges Kremlin! Egy város – csupa tornyokból, palotákból, emlékekből: egy nagy nemzet történetének kőből és aranyból alkotott könyve!"
/Trenk Frigyes/
"Az orosz lakomákat befejező spiritiszta charadák is az admirális herceg szerzőségével dicsekednek.
Spirituszról lévén szó, disztingválni kell azon spirituszok között, amelyeket a lélekidézők, és azok között, amelyeket a dugóhúzók idéznek elő rejtekeikből. Ez utóbbi spiriruszokból telt ki a charáda, olyanformán, hogy egy hosszú nyakú, át nem látszó pohárba többféle likőröket töltöttek gondos lassúsággal, hogy össze ne keveredjenek. Azokat aztán a kihörpintőnek ki kellett találni az ízük, zamatjuk, aromájuk után, hogy melyik micsoda? S végül a kitalált neveknek az előbetűiből összekerült egy szót készen perdülő nyelvvel kimondani. [...]
együtt 'Chragamabár' "
/Trenk Frigyes/
[charada (francia) : verses szótagrejtvény. Egy szót, melynek szótagjai maguk is önálló szavak, szótagokra bontanak, s szellemes körülírással felsorjáztatják azok jelentését úgy, hogy az egész szót ki lehessen találni.]
"nagy hősök, nagy státusférfiak csak ott születtek, hol a nagy költők, s egy nép halálbizonyítványa az, ha költői elnémultak, s egy letargiában fekvő nemzet új életének hangja az, ha költői szólni kezdtek."
/Egy magyar nábob/
"A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják; regényeket és drámákat írnak róluk; beszélnek felszabadításukról , s őrizkednek őt őshazájában felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember mint állat. "
/A megölt ország /
"Már az is elég merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják: de még merészebb eszme az, melyet az úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magukban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes. "
/A megölt ország /
"Debrecenben azon időjárást szokva voltak az ilyen beszédhez, a török uraságoktól rájuk ragadt, hogy ojunt játéknak értsék; értelméből azt is megtanulták, hogy kacsiniz annyit tesz, mint szaladj; hogy hogy oglán gyereket jelent, tepszin bizonyosan valami ugorj innent, s a csirkin csirlek valami furcsa csúfszó, amivel a török a gyereket ijesztgeti; s hogy a magyar szavak után raggatott szün, lor, mek toldalékok a törököt megilletik."
/A struccmadár /