"Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót, s föltette eléje a drága jó hajvárit (kaviár), amire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de amint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csíramálé és zucsok is került az asztalra (az előbbi csírás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy böjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, amivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márc. (Ez meg alighanem mézből támad.) "

/A barátfalvi lévita/

"Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát. "

/Nincsen ördög/

" Az öreg ur séta közben a fiatal emberhez fordul s tréfásan kérdi, hogy tősgyökeres magyar ember létére mint tudott elvenni egy stocknémet lányt.
— Hát kedves urambátyám, nagyon utálom a fajtáját; s azt gondoltam, hogy ha egyet elveszek belőle: azzal is kevesebb lesz a német. "
[Deák Ferencz-adoma]

/Jocus és Momus/

"Felkutat a vérszomju had minden bokrot, minden erdőt, s a hány szálfa van egy erdőn, mindenik alá jut egy tatár; bár az ágaira jutna! óhajtja magában a székely. "

/A Hargita/

"Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.
Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!
Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg. […]
A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvé azt a disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!
Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a csatatéren állt, azt godolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet, hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok. Hát inkább előre ment."

/A véres kenyér/

"A kínai sohasem nevet - a mandarin még sohább; de éppen a császár jelenlétében legeslegsohább."

/A leaotungi emberkék/

"A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti, s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét, s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott: pap és ügyvéd is vált közülük. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon."

/Közlakomák, mulatságok/

"Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prímhegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos meg egy cimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigánybandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; amellett többféle királyhymnust, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indulót és a Marseillaise-t; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímások egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékűk. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk kitűnő hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. Amellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házigazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza, s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetben valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja."

/Közlakomák, mulatságok/

"egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jóllakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a "semmiből" élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a "szálepet", meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a "popium"-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete űrömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s ami annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzős földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni."

/Úti táskámból/

tátorján = gyökér, fotó, leírás
sulyom = vízinövény, vízigesztenye, fotó, leírás
szálep = szúnyogláb, gyökere vérhas elleni orvosság
popium = jegenyefa-bimbóból, nyírfából készített kiütések elleni kenőcs

"Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
[…]
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
[…]
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik."

/Úti táskámból/

"A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik."

/Úti táskámból/

"Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a dervis; nem szolgálatba állni, mint a helvéta, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában – övé az utca; kész szállása – a házküszöb. Ismeri e vándoralakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig meg Asztrakánig. Ami pénzt összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsúptető alá, s javítanak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva megtanultak angolul, franciául, németül, törökül, perzsául annyit, amennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És éppen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harcoltak Rákóczyval végső csatái alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sáncot Szent Tamás első megrohanásánál."

/A Kárpátok között/

"Hanem őrizkedjék valaki a tudományos irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan óvakodom, nehogy a „jövő század regényét” bemutassam neki, mert ahol már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán megkritizál."

/Német irodalmi viszonyok/

"Az a király, aki ezeket a művészi ízlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánként összehordta: mint nemzeti kedvenc ételt adja fel asztalára a „Pumpernikkelt”, azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igenis a Pumpernikkelt írós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és amidőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delíciával költi el a pazar bankett végén azt a kedvenc nemzeti eledelt."

/Berlin/

[Konfitura = dzsem, Lucullusi lakoma = bőséges, pazar, pompás]

"Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: „az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcsesség.” „Azért nem maradt hát meg benne semmi”, mondá rá az egyik barbár."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehetkenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővelhajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellettsemmi különbséget nem tesz. "

/Utazás a harangokkal együtt/

"Ahol az államfő maga is világszerte gyűjtött Péter-fillérekkel fedezte a civillistáját, ahol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzászokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó ízléssel, ahogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkínál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaikkavicsokra váltja fel a tíz centesimódat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportosul, mint nálunk a faluvégi cigánygyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.

De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. Aki a templomba belépő előtt félrehúzza az ajtófedő bőrfüggönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyűjtemények tárát végignézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, aki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig éppen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában, úgy látszik, csak kétféle néposztály volt: az egyik, amelyik lefelé fordítva, a másik, amelyik felfelé fordítva nyújtotta ki a tenyerét."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Ami az egész világon annak az erénynek a jelképe, amit „isteni” melléknévvel szokás megtisztelni: ti. a „gorombaságnak” – a bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az ujját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nemcsak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyúttal kalauzul is szolgál neki."

/Utazás a harangokkal együtt/

"A világ minden nemzetének mythotogiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert: a velencei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! Eljegyezte őt menyasszonyának.
Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Igazán nagy hibát követett el ősapánk, Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, ahelyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent Péter templomának egyik művészi oltárdomborművén megvan örökítve, amint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? Mért nem lett egyúttal keresztyénné maga is? S maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniuk az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a „Kálvinista Róma” helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini, s volna jegybankunk minden városban három, egymás piculáit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, aminek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klímánk alatt nem lehet az embernek az örökös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten."

/Utazás a harangokkal együtt/

[ cum gentibus = népeivel, nemzeteivel ]

"A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fenntartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. Amely népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Ti magyarok nem értitek ezt. Ti nem tudjátok, mi az a hallgatva gyűlölés. Ti ha megharagusztok valakire, jól összekáromoljátok, s azzal el van a dolog intézve. Még kevésbé tudjátok, hogy mi az a hallgatva cselekvés? Ti nálatok az összeesküvők kivarrják a dolmányukra zsinórban, kitűzik a kalapjuk mellé tollban, hogy ők most mit akarnak. Elmondják áldomásban poharak között; eldanolják nótákban az utczán, hogy ők milyen kurucz legények, - aztán nem is teszik meg, amivel fenyegetőznek. Csak az oroszok értik az összeesküvést, elnyulnak annak a myceliumszálai a herczegi paloták hálószobájáig."

/Sírkő-album/

"Az én népeimben meg lehet bízni. Lopnak azok mindent: ellopják az ágyút a kronstadti erődből, ellopják a buzával rakott hajót a tengeren, ellopják a Miklós czár diadalívének a quadrigájáról a rézlovaknak a farkát, de könyveket nem lopnak soha."

/Sírkő-album/

"Ismerek én már mindenféle házasságkötést: a tatárt, a daurit, a hol a vőlegénynek úgy kell elfogni a lóháton előre vágtató menyasszonyt, az a szentesítés; a zsidók menyegzőjét, a hol menyasszony és vőlegény a szemétdombon ürítnek poharat, s azt cseréppé tapossák; a görög esküvőt, a két koronával, selyem takaróval, mézes buzával; még a Kostermangárok házasságkötését is, melynél egy seprűt két felől megfognak a násznagyok, s vőlegénynek, menyasszonynak azon kell háromszor keresztülugrani, s azzal szentesítve a házasság;"

/Sírkő-album/

"Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz, a ki azt mondta, hogy úgy elnézem ezt a kulacsot, azt gondoltam sonka, pedig hát sajt."

/Világszép leányok/

"Mindig tót leányokat alkalmazok szolgálónak: chauvinizmusból teszem. Azokból mind magyar asszonyok lesznek. – No nem én teszem őket azzá! Dehogy."

/Levél a 'PESTI HIRLAP' szerkesztőjéhez/

"… ha a lengyel szavát adja a jó barátjának, hát tűzbe, vizbe megy érte; ha szavát adja az ellenségének, hát visszatér hozzá a fogságába; ha szavát adja a zsarnokának, hát tűri a nyakára tett jármot: — hanem ha szép lánynak adta a szavát, akkor elfelejti azt, a mint a sarkán megfordult."

/Kétszer kettõ — négy/

"Délfelé aztán előjön nyolc gyalog trombitás, s vidám allegrettót harsogtatva összegyűjti s hazaviszi az egész dandárt. Jó, hogy az olaszokkal barátságban vagyunk; mert ha ellenségeik volnánk, ettől a tábori muzsikától csakugyan elszaladnánk."

/Utazás egy sirdomb körül/

"Megismerni Nápolyt szaglóműszerekkel! [...] Ez itt a pokol parfumerie-boltja; az ember nem képzeli, hogy annyi változata lehessen a rohoda illatnak, melyek között a cserző csáva bűze még légtisztító ámbra!"

//Utazás egy sirdomb körül/

"Valahol azt írtam, hogy amidőn elveszett a régi paradicsom, azt mondá az ember az Istennek: 'Mármost csinálunk újat!', s ketten megalkották — Itáliát.  — No, ha Itália a paradicsom, akkor Flórenc benne a 'tudás fája'. "

/Utazás egy sirdomb körül/