Egy halhatatlan a halandók között.
Nem éppen kellemes állapot mindig a szemek kereszttüzében létezni, s tudni azt, hogy: no, ezek most azt nézik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.
És ez untatja is Jókait.
Beleunt a saját dicsőségébe. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért, és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban, gondoktól mentesen élhessen.
Persze az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át a jó barátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.
Most is életerős, magas és eléggé egyenes ember.
A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az esze járása fiatal.
Rendesen fekete ruhába öltözködik, és hátul kilógatja a fehér zsebkendőt. A fején paróka van; a zsebében ceruza, az arcán jóságos mosoly.
De valahányszor a parlamentbe lép, mindig ott lebeg az arcán:
Unlak benneteket, politizáló nép; csupa frázis vagytok és haszonlesés.
Legjobban érzi magát a svábhegyi kertjében. Itt megfeledkezik a világról, és elbeszélget a bokraival és virágaival, a mindig kedves természettel.
A téli lakása a Bajza utcában van. Egy rosszul épített villa ez. A közönség nem is sejti, micsoda puritán-egyszerűségű írószobája van az öregnek. Önképzőköri poéta nem tudna írni abban a szobában, mert az ajtaja szimpla és egyenesen a nagylépcsőről nyílik.
Az ajtó előtt ott szuszog meg mozgolódik folyton egy szolgaember; és a lépcsőn járók kopogása is úgy behallatszik az öregúrhoz, mintha az íróasztala mellett mennének el.
És ilyen hétköznapi zajban írja ő azokat a bűbájosan szép regényeket, amikben a fantáziájának délibábja ma is a régi tündérszínekkel játszik és gyönyörködteti az egész világot.
Bizony nem érdemes Istennek se lenni aranybánya nélkül.
