"Jókaira csak rá kellett nézni, magasba akadt kék szemére, tehetetlenül összefonódó két karjára, hajlékony nádszál-termetére és látnivaló volt, hogy ő sem az egyik nem volt, sem a másik. Ő a növény-ember volt: a marakodó világ számára csupa gyökeret vert passzivitás, mert ami erő volt benne, az mind arra való volt, hogy virágozzék és gyümölcsöt teremjen. Aki nőt a sors melléje tűzött karónak, arra ráfutott hűségesen; ahova elültették, ott megmaradt lázadás nélkül; nem is volt más igénye, csak a szélcsöndes derű, - ezért érezte jól magát a kormánypárti tarokk-partiban és a főhercegek barátságában."

/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/