"Richtig: felkapom a puskámat, numero kettővel töltve, nekicélzok a szügyének, ropp! az egész töltés belement, a vadkan egyet ugrott félre, azzal bukfencet vetett, s elnyúlt nagy hörögve a harasztban, többet a lábát sem rázta. Én csak vártam, lövésre készen, hogy ha még egyszer felugornék, még egy másik csomó postával is megszerelmeslevelezzem; de biz az csak úgy maradt elnyúlva, meg sem moccant többet."

/A vadkanvadászat, A magyar nép élce/

"Fejcsüggesztve jött haza Icig a zsinagógából, s atyja kérdésére azt felelte, hogy őt a rabbi szomorítá meg, mert arról beszélt egy óránál tovább, hogy porból vagyunk és ismét porrá leszünk mindnyájan.
– Szamár vagy, édes fiam – mond az öreg táté –, hogy emiatt búsulod úgy el magadat. Más lenne, ha aranyból volnál, és porrá kellene lenned, mert akkor száz percentet vesztenél, de így se nem nyersz, se nem vesztesz."

/Kiszámított vigasztalás, A magyar nép élce/

"Azon kérdésre: melyik lenne a legjobb víz? egy valaki így felelt meg: Az esővíz, mely a nap által szőlővesszőn át desztilláltatik."

/Melyik a legjobb víz?, A magyar nép élce/

"Kőrösi emberrel történt, hogy nagyon ottfelejtette magát a komájánál a nagy beszélgetésben, a’ meg unta már magát szörnyen; egyszer azt mondja aztán neki:
– Komám, holnapután disznót öletek, hevertünkben ereszthetnénk itt madzagot, a húst felkötözni.
A vendég beleegyezett; a gazda előhozott egy nyaláb kócot; a végét a komának adja: sodorja kend!
A koma hűségesen sodorja a zsineget, hátrafelé járva, míg egyszer kiért a pitvarajtón; akkor a gazda bezárja utána az ajtót.
– Elég lesz már, majd holnap tovább sodorjuk.
Ezért mondják, ha unalmas vendég van a háznál, s nem akar továbbmenni: eresztessünk madzagot!."

/Miért mondák az unalmas látogatóknak: Sodorjunk madzagot!, A magyar nép élce/

"Öregúr vett szép fiatal feleséget. A menyecske kikapó lett, az öregúr eléggé megtudta, de bölcs ember volt, és nem törődött vele. Egyszer találkozik valami ismerősével, s az kötekedni kezd vele.
– Azt hallom, hogy mások szeretgetik a feleségedet.
Az öregúr mulatságos büszkeséggel felelt.
– Parasztember dolga a földét magának szántani."

/Az öregember büszkesége, A magyar nép élce/

"Faluban jutott eszébe az utasnak, hogy megborotválkozzék. Minthogy maga nem szokott hozzá, borbélyt hívatott a fogadóba. Megjelenik az emberfaragó műszereivel, leülteti az idegent, s nyakába kötve valami kendőt, előhúz a zsebéből egy nagy darab fekete szappant, s egyet pök rá.
– Mi a mendergő menkű lesz abból? – kérdi megijedve a vendég.
– Hát bekenem vele uraságod szakállát.
– Nem ugyan azt, barátom. Vajon más embert is így szokott ön borotválni, hogy a szappanra pök?
– Nem. A falubelieknek a képükre szoktam pökni, s úgy megyek rá a szappannal."

/Ez itt a szokás, A magyar nép élce/

"Erdélyben a művészet csak télen virágzik, nyáron kapál és arat"

/Anakronizmus, A magyar nép élce/

"Az együgyűség nem vesz ki a világból. Elvesznek igenis egyes állatfajok, népfajok, elmúltak a mammutok, masztodonok, ichthyosaurusok – elmúltak az óriások, a bölcsek és aranycsinálók, – táblabírák és nemzetőrök – gótok, szaracénok és petsenégek –, csak az együgyű emberek nem múlnak, s mégis ők félnek, hogy elvész a világ, pedig az együgyűség halhatatlan.
Ezekért hiába dobbantott Galilei lábával a földre, ezekért hiába esett Newton orrára az alma, ezekért hiába nyelte el Jónást a cethal; maradtak, mint voltak őseik; az ember megmagyarázza nekik aggodalmaik alaptalanságát, azt mondják rá, jól van, mind igaz –, de azért mégis elsüllyedhet a föld."

/Az ítélet napja, A magyar nép élce/

"Az arabs nyelvben ötven kifejezés van a kard szóra. Ami arra mutat, hogy az arabs nagyon szeret hadakozni.
Hasonló jellemzetes körülmény van a magyar nyelvben is: a verekedés kifejezésére legalább kétannyi szó találtatván benne, 
úgymint:
Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, tülekedni.
Megverni, megütni, megvágni, megdögönyözni.
Eldöngetni, elpáholni, elabajgatni, kimángorolni, lehúzatni.
Elcsépelni, megöklözni, megtapogatni, megpofozni, megtépászni.
Birkózni, huzakodni, csatázni, vívni, marakodni.
Megcibálni, megtérdelni, kiporolni, lepüfölni, megtenyerelni.
Megkommantani, megdöfölni, főbeteremteni, képére mászni, meggyomrozni.
Megpaskolni, végigrakni, helybenhagyni, megrugdalni, megtaposni.
Meggázolni, földhözverni, letiporni, megfejelni, elderekalni.
Rászedegetni, lecsípetni, megsújtani, megrakni, megtörögetni.
Dulakodni, csetepatézni, nyeggetni, elhegedülni, kicsávázni.
Végignyújtani rajta, felképelni, poflevesezni, kikapatni, meglökdösni.
Lefülelni, elegyengetni, megkutyaporciózni, megbúbolni, megcincálni.
Megtaszigálni, megkapanyelezni, megfurkósbotozni, megdorgálni, elléhálni.
Elfenekelni, megnyakalni, megsodrófázni, megnyaggatni, ellazsnakolni.
Főbeverni, agyonverni, gúzsba csavarni, derekát leütni, mogyoróhájjal kenni.
Lesuhintani, lekalabintani, leteremteni, meggyömöszölni, megmarkolászni.
Főbekólintani, kiebrudalni, megnáspángolni, elegyebugyálni, kitéglázni.
Civakodni, hajbakapni, odasózni, besavanyítani, megugratni.
Megaprítani, falhoz mázolni, kirúgni, felrúgni és értekezni stb."

/Száz kifejezés a verekedésre, A magyar nép élce/

"Parasztember érti e szó alatt: szabadság az országos vásárt; világnak nevezi a mécsest és gyertyát; igazságnak az útlevelet; jószágnak az igavonó állatot; szivárványnak a kút csövét; öröknek az apáról maradt vagyont; életnek búzát és kukoricát; és hazának azt a falut, melyben született."

/A magyar nép élce/

"Sajátságos a magyar nyelvben, hogy az állatok nevei mint vétettek át műszerek szavaiul. Így:
Vasmacska: horgony, mely a hajókat tartja.
Famacska: azon eszköz, mellyel a csizmát szokás lehúzni.
Vaskutya: azon sokágú eszköz, mely a tűzhelyeken áll, s mikre a tüzet rakják meg a nyárs végit teszik.
Fakutya: az a cölöp, amit a házak elé vernek, hogy a kocsik közel ne menjenek.
Bak: ama háromlábú szék, mire szapuláskor a kádat teszik.
Faló: a hintó-emelő tengelykenésnél.
Daru: az emelőgép a hajókon.
Kecskeláb: a feszítő vas.
Lúdlelke: a pecsenyén átjáró vas.
Gém: a kutak ágasa."

/Sajátságos a magyar nyelvben, A magyar nép élce/

"A palóc legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.
A faluvégen kinn áll a keresztanyja a kapuban, s rákiált már messziről:
– Te Ferkó! Tán még nem is tudsz semmi újságot?
– Már honnan tudnék.
– Látod: meghót anyádasszony.
– Hát mér nem mondta?
– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.
– Bezon bánom is én.
– De neked hozta ám, nem magának.
A legénynek eláll szeme-szája.
– Hát tán még nem is tudtad, hogy megházasodtál?
– Most hallom kendtül. Hát már kit vettem el?
– Szilvásról a Ferde Pannit.
– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.

Otthon aztán, mire hazaér a vőlegény, kijön eleibe az apja furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, ez meglevén, végigveri istenesen, s akkor aztán magára hagyja látatlan feleségivel a fiát, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy a Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel konszummálva van a házasság.
Másnap megesküsznek, s harmadnap a templomban dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskének, hogy az ura úgy megszerette, hogy már meg is verte jól.
Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak, hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki."

/Palóc házasság, A magyar nép élce/

"Legtöbb magyar faluhelyen maig is szokásban van a húsvétnapi öntöződés. Urfiak, kisasszonyok úgy szokták ezt, hogy finom rózsavizecskével kis üvegecskéből egymást meglocsolgatják, s úgy tesznek, mintha örülnének neki; hanem a parasztlegények erősebb szokást követnek, ők a lyányokat egyenesen a kúthoz viszik, s ott hevenyében egypár veder vízzel becsületesen nyakon öntik, s a leányok úgy tesznek, mintha haragudnának érte."

/Húsvéti öntözés, A magyar nép élce/

"Az sem rossz, mely egy zsémbes asszonyra van írva:

Itten pihen Eszter asszon,
De még a férje is otthon."

/Az sem rossz, A magyar nép élce/

"Gyónni ment a cigány. Vétkei közt azt is bemondta a gyóntató atyának, hogy egyszer az anyja ködmönét földhöz vágta. Megjegyezte ugyan a gyóntató atya, hogy ez nem vétek; mindamellett a cigány külön abszolúciót kért. Megnyervén végre, a gyöngéd lelkiismeretességnek azon okát adta, miszerint azon alkalommal s véletlenül a ködmönben az anyja is benne volt."

/Az öreg anya ködmene, A magyar nép élce/

"Fázott a cigány, és éhezett.
– Mit szeretnél jobban, more – kérdék tőle –, enni-e, vagy melegedni?
– Legjobban szeretnék szalonnát pirítani."

/Fázik és éhezik, A magyar nép élce/

"Lovat árult a cigány, mely külsőre igen tetszetős volt. Alkuba bocsátkozik vele valami városi ember.
– De cigány, meg ne csalj, megmondd, ha hibája van a lovadnak, különben itt a vásárbíró meg a kaloda.
– Nincs ennek semmi hibája – bizonyítja a rajkó –, csak kútba nem néz, fára nem mász, és vasat nem eszik.
– Hisz énnekem nem is kell, hogy a kútba nézzen, madárfészket se akarok vele szedetni, enni pedig zabot kap nálam, nem patkószeget.
Megalkudtak, kezet adtak, a cigány eltette a pénzt.
Hát amint megindul a vevő, akkor veszi észre, hogy a ló vak. De hisz a cigány megmondta, hogy nem néz a kútba.
Megy vele odább, egyszer egy hídhoz érnek; amint a paripa meghallja lábai alatt dobogni a pallót, egyszerre visszarugaszkodik, és semmi könyörgés; ütés, verés rá nem bírja kényszeríteni, hogy a hídon átmenjen. Úgy kellett a vízen keresztülgázolni vele. Megmondta a cigány, hogy fára nem mász.
Végre fel akarják kantározni, s akkor sül ki, hogy a paripa nem enged zablát tenni a szájába.
Ezt is megmondta a cigány, hogy vasat nem eszik.
Mit tehetett a jámbor vevő? Addig járt, míg ő is rászedhetett vele valaki mást."

/A kupec lova, A magyar nép élce/

"Három tehene volt a cigánynak.
Egyszer kiüt a környékben a marhavész, s a cigány tehenei közől megdöglik egy.
Szomszédjai vigasztalják, ő azt feleli nekik:
– Annak döglik, akinek van.
Elhull a másik, ekkor azzal vigasztalja magát a cigány:
– Jut is, marad is.
Végre megdöglik a harmadik tehene, ekkor aztán könnyebbült szívvel sóhajt fel:
– No hála Istennek, itt már megszűnt a marhadög."

/Életbölcsesség, A magyar nép élce/

"– Mire való neked ilyen sok purdé, dáde? – kérdi valaki a cigánytól, megpillantva annak sátorában vagy kilenc apróbb-nagyobb porontyot.
– Hát kire maradna ez a nagy világ? – felel a dáde jó kedvvel."

/Nagy örökség, A magyar nép élce/

"Beteg volt a rajkó, s ott ült gornyadozva a sátor előtt, odamegy a cigányasszony, s elkezdi édelgetni a rajkót mindenféle szép szavakkal.
– Mi kell édes fiam? szólj lelkem magzatom, mit ennél? Meghozom, ha a föld alul teremtem is, ha száz forintomba kerül is.
– Adjon hát kee egy kis kenyeret – szól a rajkó.
– Üm. Te is mindig olyat kérsz, ami nincs."

/A beteg rajkó, A magyar nép élce/

"A legátus ünnepi kommúnió alkalmával olvasott a bibliából.
A felvett rész szólt a patriarchák életéről, aholott e szavakat olvasá az utolsó sorban:
– Ismerte vala pedig Ábrahám Sárát…
Itt fordítania kellett. De egyszerre két levelet talált fordítani, s ottan már a Noé bárkájáról volt szó, minélfogva ez lőn az épületes folytatás:
… és bekené vala annak fenekét szurokkal."

/Az elfordított lap, A magyar nép élce/

"– Ugyan értsen meg kegyelmed: ha az egész világon nem volna semmi víz, mivel keresztelné a szülötteket?
– Megkeresztelném őket borral.
– És hát ha bor sem volna?
A pap szemébe nézett az esperesnek.
– De uram, ha bor nem volna, nem is lennék én akkor csegei pap."

/A captiosus kérdés, A magyar nép élce/

"Handabandázott a kortes a megyegyűlésen.
Egyszer azzal torkolja le valaki:
– Hallgasson kend, hisz kend nem is nemes ember!
– Én? nem nemes ember! – kiált fel a kortes – de ugyan az vagyok, mégpediglen háromszéki.
– Az bizony – szól rá ellenfele hirtelen: – borszéki, csapszéki és mészárszéki."

/Háromszék, A magyar nép élce/

"Az igazgató jó hírben álló férfi volt, ki mindazt, amit a színlapon ígért, teljesíteni is szokta, s becsülendő furfangossággal kicsinált felkelő napot és elsüllyedő várost a maga eszéből. A fenevadak, kikkel a puszták fia harcol, szépen kiteltek a helybeli diákokból, még elefánt is jött elé, abba kettő lévén dugva, kik közül egyik a két első, másik a két hátulsó lábát képviselte – vagyis talpviselte; a szerecsen bajadérek, kik a puszták fiát álmában körültáncolják, besuvickolt képű szolgálók voltak, a flamingó szerepét az igazgató gólyája cinóberrel befestve játszotta, a megjelenő tűzokádó hegy torkából maszkírozott rakéták fityfirikelték az omló tüzet és lávát, és mikor a hó elkezd esni a Szahara pusztáján, az igen szépen lőn visszaadva apróra tépett papirosokkal, miket a padlásról szórtak.
De semmi sem tanúsítá az igazgató leleményességét jobban, mint az eleven forrás, mely a föld alól kitör. A puszták fia tudniillik, miután a puszták csodáit részint agyonverte, részint elszaladt előlük, maga is eltéved a Szaharában; a homokkal behintett színpad élethűn ábrázolja, milyen irtóztató kopár sivatag ez az afrikai Hortobágy; sem enni, sem inni való azon nem találtatik; itt végre megtört erővel, tikkadtan, szomjasan lerogyik a földre a puszták gyermeke, s felsóhajtván így szól: „ah Mahomed, tégy értem csodát, s nyiss forrást e pusztában szomjam enyhítésére.”
Erre azonnal felbuggyan egy bőséges vízsugár a színpad közepéről, melyben a hős megenyhítve szomjazó ajkait, így viszonz: „köszönöm ezt neked, Mahomed, hogy meghallgattál.”
Ezt úgy csinálta ki a furfangos igazgató, hogy fúratott egy lyukat a színpad közepén, az alá odaállított egy dilettáns statisztát egy nagy kézifecskendővel, kinek jól lelkére lőn kötve, hogy amint a fentebbi szavakat hallja, jó eleve odatartván a fecskendő végét a lyukhoz, annak egész tartalmát ügyesen lője fel.
A próbákon mindez a leggyönyörűbben sikerült: tánc és ének pompásan ment, a diákok úgy bőgtek, hogy senki sem mondta volna, hogy nem igazi oroszlányok. A földalatti forrás is, amint a jelszót hallotta, nem késett megjelenni: maga Mahomed, ha akarta volna, sem produkálhatta volna szebben az artézi kutat a Szaharában."

/A színpadi forrás, A magyar nép élce/

"Kecskeméten van egy faja a tanyán lakó embereknek, kiket rövidség okáért neveznek gányóknak.
Ritka nap veti be őket a városba, csak ha esett állat bőrét kell a gazdához bevinni, vagy mikor elfogyott a tarhonya, e jeles művészeti terménye a kecskemétkőrösi iparnak, mely szerint az egyszer lisztté őrölt búzát még egyszer búza formába igyekeznek visszavarázsolni."

/Lássuk már a medvét, A magyar nép élce/

"A szónok felállott; minden szem ránézett, s látta őt éktelenül halaványnak; mert vala neki igen szűk ez a világ, s először kezdé tapasztalni Arago azon mondatának valódiságát, miszerint minden emberen tizennyolcezer mázsányi levegő súlya fekszik."

/Azt a kutyát, azt a macskát!, A magyar nép élce/

"Vala a jó öreg úrnak szép fiatal felesége; de amilyen szép és fiatal, épp olyan hamis volt a menyecske. Az öreg úr kezdé észrevenni, hogy jurátusa olyan kötelességekbe is avatkozik, mikkel nem tartozik a principálisának.
– Audiat! – szól neki – egy kétes jogkérdésben szeretném, ha tanácsot tudna adni.
Nekem van egy malmom, meg egy kedves kutyám. Egy idő óta kezdem észrevenni, hogy a kutyám lopva a malomba jár, s megeszi a lisztet; már most adjon választ, hogy mitevő legyek? A malmomtól váljak-e meg, vagy a kutyámat lőjem agyon?
Antal fráter elneveté magát nagy vidoran.
– Hát sem a malomtól ne váljon meg, sem a kutyáját ne lője agyon, hanem a molnárra csapasson huszonötöt, miért nem viseli gondját a malomnak?
Az öreg úr érzé, hogy meg van neki felelve, s megnyugodott a világ folyásán."

/A jurátus és a principális, A magyar nép élce/

"márpedig selypítő leányokat senki sem vesz férjhez, mert azokról azt hiszik, hogy nem lesznek jó gazdasszonyok."

/A három selyp leány, Népmesék/

"Arra vetődik egy parasztember, s amint meglátja, hogy a cigány maga alatt vágja a fát, felkiált rá: – Bolondos dádé! mindjárt le fogsz esni arról a fáról.
A cigány el nem tudta gondolni, miért kellene neki a fáról leesni, s csak vágta a fát maga alatt mindaddig, míg egyszer aztán vele együtt le nem bukott.
– Mondtam ugye, hogy lebukfencezel – szólt a paraszt, míg ez bámulva néze rá, el nem tudva képzelni, mi módon találhatta ki a paraszt, hogy ő leesik a fáról.
– Kend tán prófétaepret evett, hogy úgy tud jövendőt mondani?"

/A három botlás, Népmesék/

"Lőn azonban, hogy éjfél felé dicséretes szokás szerint felkísérnék a menyasszonyt a vőlegénnyel a padlásra; ilyenkor a vőlegény anyja is fel szokott feküdni az új pár közelében, hogy ha valami fennakadásuk leendne, bölcs tapasztaltsága tanácsadásaival segélyül lehessen."

/Csalóka Péter kalandjai, Népmesék/