"Lovat árult a cigány, mely külsőre igen tetszetős volt. Alkuba bocsátkozik vele valami városi ember.
– De cigány, meg ne csalj, megmondd, ha hibája van a lovadnak, különben itt a vásárbíró meg a kaloda.
– Nincs ennek semmi hibája – bizonyítja a rajkó –, csak kútba nem néz, fára nem mász, és vasat nem eszik.
– Hisz énnekem nem is kell, hogy a kútba nézzen, madárfészket se akarok vele szedetni, enni pedig zabot kap nálam, nem patkószeget.
Megalkudtak, kezet adtak, a cigány eltette a pénzt.
Hát amint megindul a vevő, akkor veszi észre, hogy a ló vak. De hisz a cigány megmondta, hogy nem néz a kútba.
Megy vele odább, egyszer egy hídhoz érnek; amint a paripa meghallja lábai alatt dobogni a pallót, egyszerre visszarugaszkodik, és semmi könyörgés; ütés, verés rá nem bírja kényszeríteni, hogy a hídon átmenjen. Úgy kellett a vízen keresztülgázolni vele. Megmondta a cigány, hogy fára nem mász.
Végre fel akarják kantározni, s akkor sül ki, hogy a paripa nem enged zablát tenni a szájába.
Ezt is megmondta a cigány, hogy vasat nem eszik.
Mit tehetett a jámbor vevő? Addig járt, míg ő is rászedhetett vele valaki mást."

/A kupec lova, A magyar nép élce/

"Három tehene volt a cigánynak.
Egyszer kiüt a környékben a marhavész, s a cigány tehenei közől megdöglik egy.
Szomszédjai vigasztalják, ő azt feleli nekik:
– Annak döglik, akinek van.
Elhull a másik, ekkor azzal vigasztalja magát a cigány:
– Jut is, marad is.
Végre megdöglik a harmadik tehene, ekkor aztán könnyebbült szívvel sóhajt fel:
– No hála Istennek, itt már megszűnt a marhadög."

/Életbölcsesség, A magyar nép élce/

"– Mire való neked ilyen sok purdé, dáde? – kérdi valaki a cigánytól, megpillantva annak sátorában vagy kilenc apróbb-nagyobb porontyot.
– Hát kire maradna ez a nagy világ? – felel a dáde jó kedvvel."

/Nagy örökség, A magyar nép élce/

"Beteg volt a rajkó, s ott ült gornyadozva a sátor előtt, odamegy a cigányasszony, s elkezdi édelgetni a rajkót mindenféle szép szavakkal.
– Mi kell édes fiam? szólj lelkem magzatom, mit ennél? Meghozom, ha a föld alul teremtem is, ha száz forintomba kerül is.
– Adjon hát kee egy kis kenyeret – szól a rajkó.
– Üm. Te is mindig olyat kérsz, ami nincs."

/A beteg rajkó, A magyar nép élce/

"Arra vetődik egy parasztember, s amint meglátja, hogy a cigány maga alatt vágja a fát, felkiált rá: – Bolondos dádé! mindjárt le fogsz esni arról a fáról.
A cigány el nem tudta gondolni, miért kellene neki a fáról leesni, s csak vágta a fát maga alatt mindaddig, míg egyszer aztán vele együtt le nem bukott.
– Mondtam ugye, hogy lebukfencezel – szólt a paraszt, míg ez bámulva néze rá, el nem tudva képzelni, mi módon találhatta ki a paraszt, hogy ő leesik a fáról.
– Kend tán prófétaepret evett, hogy úgy tud jövendőt mondani?"

/A három botlás, Népmesék/

" azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek."

/Petki Farkas leányai/

"A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti, s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét, s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott: pap és ügyvéd is vált közülük. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon."

/Közlakomák, mulatságok/

"Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prímhegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos meg egy cimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigánybandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; amellett többféle királyhymnust, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indulót és a Marseillaise-t; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímások egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékűk. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk kitűnő hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. Amellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házigazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza, s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetben valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja."

/Közlakomák, mulatságok/

"Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
[…]
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
[…]
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik."

/Úti táskámból/

"A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik."

/Úti táskámból/

"Egyszer egy lótolvaj cigány volt a fegyházban, aki a büntetés ideje alatt kitűnő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen írni. „Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s írni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.”

– Az már igaz – mondá a cigány –, legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megírni a ló-passust, nem kell másra bíznom.

Vissza is került nemsokára Szamosújvárra; amiben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a cigány természete."

/Úti táskámból - A szamosújvári fegyenctelep/

"Czigányasszony sátora
Kigyulladt a hátulja
Beleégett a vajdája
A vajdának a lyánya. Ihajja hajja.
Én a vajdát nem bánom
De a lyányát sajnálom
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára. Ihajja hajja."

/Világszép leányok/

"A derék, jószivü földesúr aztán elvezette a boldog apát, a kiséretét képező frekvencziával együtt a paphoz s az ujdonsült princzet megkeresztelték Aladárnak.
– Jaj, jaj, jaj! sápitott a vajda: Kan agár-nak keresztelték a rajkót."

/Babszemek – Elkeresztelés/

"– Hát igazán  kálomista vagy, vajda?
– De olyan igazán, hogy a hátam is borsózik, ha bőjtrül beszélnek. Nagy pénteken is megeszem a szalonnát."

/Babszemek – Elkeresztelés/

"Ott pedig egy oláh nemes úr lakott. Felszólította azt is, hogy legyen a ma született fiának keresztapja.
– De én óhitű vagyok, vajda.
– Én vagyok az igazán, a legeslegócskább hitü vagyok, az enyim kopott is már, rongyos is már, nem visel czigány ujat."

/Babszemek – Elkeresztelés/

"– De hát mi a te vallásod vajda?
– Éppen az, cseppentett ugyanaz, a mi a méltóságos úré.
– De hisz én egyesült görög hitü vagyok.
– Én is éppen az vagyok: görög vagyok, négy görög kitelik belőlem; egyesült is vagyok; dehogy nem vagyok az, az ördög mindjárt elvinne, ha az nem volnék."

/Babszemek – Elkeresztelés/

"– De hát mi vallásod van, vajda?
– Az a vallásom, a mi az excellenciás úré.
– Római katolikus vagy?
– Az az! Roma! Persze, hogy roma vagyok. Az egész pereputyom, rajkó, dádé, moré, mind csupa szemenszedett roma."

/Babszemek – Elkeresztelés/