"Volt hazánknak két hires embere,
A tudomány s közélet bölcsei:
Az egyik volt a tudós Szemere,
Másik volt a lánglelkű Kölcsey.

...

Egy szál gyertyát felosszunk nyolcz részre.
Ne! Csak hatra! elég lesz csak négyre!
Fertálygyertya jutván egy-egy részre,
Míz az leég, ügyét addig védje.

S megjegyzék a hosszú gyertyaszálat,
Tintával rovást csinálva rája.
Eddig terjed egy beszéd határa,
Itt kezdődik a más replikája.

És azontul vitatkoztak szépen,
Nem volt zúgás, nem kellett csengetni.
(Ilyen gyertyát országház termében
Talán szinte jó volna égetni?)"

/A szónokok gyertyája/

“Ki hallotta hírét, hogy a jó káposzta
Hazánknak czímere; áldott a ki hozta!
Ő maga lévén: zöld, – tejfel rajta fehér –
Piros: füstölt kolbász; sok czímerrel felér.”

/Országunk czímere utáni keserv/

“Jó őseink, Álmos, Kund, Tuhutum,
De már én tovább meg nem állhatom,
Hogy meg ne kérdezzem kegyelmetek:
Ázsiából ide mért jöttetek?
Miért kellett ottan felmondani?
Mit véthetett hazánk, a hajdani?

A sáska lepte tán meg a hazát,
S az mindent, a mi zöld volt, lekaszált?
Viz önte ki? vagy a futóhomok?
Nagy krinolint hordtak az asszonyok,
Attul nem fértetek el az ősi honban,
S elhagytátok, hogy azt se tudni: hol van?

Miért hagytátok el! Tán ottan is,
Volt már jebúzeus, a kis hamis?
Váltók, uzsorák, prolongátió,
Restánczia és ekzekuczió
A hypothékát már úgy benőtte,
Hogy érdemes volt megszökni tőle?

A külső szomszéd volt goromba tán,
A sok harczháborút megunatá?
Mongol, tatár, bolgár és pecsenyég
Elszedte tőletek a pecsenyét?
Azt mondtátok: nohát legyen tied!
S pihenni jöttetek – épen ide?

Vagy tán Chinával gyült meg a baj ott,
A sok bölcs mandarin ott sem hagyott
Békét? ruhádat, ősi nyelvedet
Kívánta, hogy kedvéért leveted?
Ígérte, hogy czivilizálni fog?
Arra aztán mind el futottatok?

A chinai Presse s a pekingi
Allgemeine-Zeitung (eb az ingi!)
Addig kunírozott, szekírozott,
Míg a flegmából végképp kihozott?
S nehogy rájok előfizetni kelljen,
Inkább eljöttetek valamennyen?

… Azt mondja erre az ős hagyomány,
A melynek eddig indulánk nyomán,
Hogy nem biz az, hanem Emős anyánk
Álmodta egyszer, mikor? hajdanán:
Hogy nékünk épen itt lesz jó helyünk,
S arra mingyárt azt mondtuk, hogy: gyerünk.

Már hiszen itt vagyunk, hál istennek!
Napjaink szép örömök közt mennek.
De én csak a mondó vagyok «ős mámi»,
Hogyha méltóztatott álmot látni,
Az még magában nem volt nagy hiba;
De – tette volna inkább lutriba!”

/Őseinkhez/

hipotéka = jelzálog
pecsenyég = besenyők
Algemeine-Zeitung = német újság
kunéroz = bosszant, csúfol, kifiguráz

“Angliában, Angliában
Az ember most él hiában,
Még mostan sincs elég gyapot
S ez a legrosszabb állapot,
Ott nem jó nézni a napot.

Francziában, francziánál
Háborúban mit csinálnál ?
A « gloire » mind egy emberé,
S ki az ellenséget véré
Falábbal jő haza : c'est vrai !

Az olasznál, az olasznál
Rossz mulatság mit se használ.
Ott a szép uj tartományok,
De bennük a sok zsiványok :
Ottan járni sem kivánok.

A porosznak, a porosznak
Napjai lehetnek rosszak :
Kifelé oppositió.
Befelé meg reactió ;
De már ez k . ty . portió.

Péterváron, Péterváron
Elég meleg volt e nyáron :
De közel van Sibéria,
Az embert hamar éri a !
Nem tetszik a libéria.

Lengyelhonban, Lengyelhonban
Lapot írnak alattomban :
Ha megcsípik a czikkirót.
Neki fordítják az irónt,
S őt törlik ki, nem, mit irott.

Románia, Románia
Oda vágyni rossz mánia :
Adót exequál ott Kúza,
S kinél nincsen elég búza
Még a brét is lehúzza.

Szomszéd ozmán, szomszéd ozmán
Még nálad se táboroznám,
Nem kapni évszámra zsoldot,
Viselni folt hátán foltot,
S ugy szolgálni a félholdot.

Amerika, Amerika
Te is fából vaskarika
Egy nemzet és tábor három,
Szabadság és szolgajárom.
Érted a tengert se járom.

Magyar hazám, magyar hazám
Benned sincs öröm igazán.
De azért megsúgom titkon :
Mert másutt még rosszabb, mint honn.
Csak azért legjobb most itthon.”

/Hol legjobb most/

bré= kalap, sapka

"Hajdan tarfejeket szeldeltek apáink,
Most mink dinnyéket kaszabolni ragadjuk a – bicskát.
Vágni ez is jó tán? vérbéle van ennek is egyszer!
És a pusztítás ebben háromszoros édes!

Boldog a hon, melynek dinnyéje van ennyi halommal;
Cantaloup és ananász, görög és más nemzeti dinnyék.
Magjaikat külföld termé, de gyümölcse magyar lett.
És magyar ínyeknek szolgál kedves csemegéül.

Üdv neked óh dinnyész! föld első vegytani bölcse,
A ki a zord trágyát finom illatszerre varázsolod.
Őrizzen meg az ég a ragyától és a vakandtól,
Nyári esőzéstől, zivatartól, földi kukacztól;
S szent Lőrincz védnök legyen hozzád hosszú kegyelmü."

/A dinnyeverseny/

“Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a szétzüllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú. [...]

Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; írói bujdosásban, számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult kedéllyel, vesztett reménnyel, Istentől és az egész világtól elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.
És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.
És mégis… és mégis mozog a föld!”

/Az én kortársaim/

“S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utcán, nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, akinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti címer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszínű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén. ”

/Az én kortársaim/

“Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
   Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
   Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
végződik pedig így:
   Vasvillára velök, aztán szemétre!
   Ott egyék őket kutyáink ebédre!

S ami a kettő között esett, az valami irtózatos démoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az írói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörülni, amit leírt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.

De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyűlt főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.

Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is odajött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.”

/Az én kortársaim/

Petőfi Sándor: A mágnásokhoz

Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra… nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.

Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!

Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.

Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,

Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!

1848

“Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt írni tőle; lenni osztrák–magyar cenzúrázott poéta s írni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei a Kard és a Lánc, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet mindenütt rokonszenves lángra gyullaszták a szíveket, s az egy Szigligeti népszínműveivel többet tett Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvénycikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba.
Mi többiek is hordtunk egy-egy követ az épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.”

/Az én kortársaim/

“– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?

És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni.

– Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor beszíjja ; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány kórót ; hogy a forrásvíz büzhödják meg, midőn ajkaihoz viszi ; hogy bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj ; és lészen saját hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon ; a leány, kihez szemeit felemeli, seprűvel hajtandja el a küszöbről, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!”

/Egy dal keletkezésének a története/

“Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig. Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő.”

/Egy dal keletkezésének a története/

„Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó ízlés, nemesség és művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra, féloldalán piros és sárguló hasadásraa nyílva, hogy szintúgy mosolyog, mintha azt mondaná: én vagyok az Isten igazi áldása. Ha kezedbe veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot párolog arczodraaa; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbetet, s mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod, abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra, mert az mindennél jobb… Óh, a magyarok kenyere nagyon jó! Talán azért is szeretnek bennünket olyan nagyon?”

/Bokáczius kalandjai/

"Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a Magyarország boldog, ha a címerében öt veres mező helyébe zöld mezőket fognak festeni valaha."

/A háromszínű kandúr/

“A kutya hatalmas állat a világon.
Különösen Magyarországon.
Kivált mikor már a bőre le van fejtve.
Ez a kutyabőr még a holta után is eleven.
Mit mondok: eleven? Halhatatlan!”

/A háromszínű kandúr/

"az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette"

/A látható Isten/

"Hiszen magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a straduarión játszani!"

/A látható Isten/

"S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek – hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. "

/A látható Isten/

"Előtámad, senki sem tudja, honnan, Ázsiából-e, vagy a Volga vidéki Észak-Európából egy néptörzs, s helyet foglal Európának egy olyan országában, melynek népzagyvalékát se Róma, se Attila, se Nagy Károly hatalma nem bírta egy összetartó birodalommá alakítani.
Ki vezette őket ide?
Ki adta neki a súlyos megintést a Lech-mezőn, hogy ne vesztegesse el magát, mint elődei, a hunok, avarok; hanem maradjon otthon földet és emberszívet művelni, országot alkotni. Csapásnak látszott; megmentő intés volt.
Megkaptuk ez intést a mohi pusztán, megkaptuk a Csele pataknál. A nemzet halála látszott az lenni. Csak tisztító tüze volt. Hisz ez a nemzet önmagát akarta meggyilkolni akkor.
Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az Isten egy jobb ellenséget.
Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a reformáció, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a szabadságérzet, emelkedhetett föl templomi szentséggé a hazaszeretet.
E nagy csapása nélkül az Istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt zsarnokokból és nyomorult helótákból állna; rég elpusztította volna önmagát."

/A látható Isten/

"elküldött az áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte! Mert itt lett belőlem ember; e derék tősgyökeres magyar városban: és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el"

/Negyven év viszhangja/

"Sajátságos egy tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll ott, ahol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor, tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni hatemeletes bérházakkal; természetesen ahány ház, annyiféle stíl. Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a reneszánszkori palotákat, miket hatalmasan inzultál egy szemközt emelkedő félig hollandi, félig gótidomú középület. E látványt kiegészíti néhány falusi torony. A Lánchíd monumentális alakjával szemben emelkedik egy kőskatulya, négy toronnyal: erről azt mondják, hogy "bazilika", most úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémia-palota, bálház, bér-kártyaház, műmalom, egymás hegyén-hátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti közlekedést, s a rakpart lármája elnyomja a tudósok értekezletét; a műmalom füstje elfojtja mind a kettőt, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott minaretje hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak beljebb, itt van Konstantinápoly."

/Fekete gyémántok/

"Az arabs nyelvben ötven kifejezés van a kard szóra. Ami arra mutat, hogy az arabs nagyon szeret hadakozni.
Hasonló jellemzetes körülmény van a magyar nyelvben is: a verekedés kifejezésére legalább kétannyi szó találtatván benne, 
úgymint:
Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, tülekedni.
Megverni, megütni, megvágni, megdögönyözni.
Eldöngetni, elpáholni, elabajgatni, kimángorolni, lehúzatni.
Elcsépelni, megöklözni, megtapogatni, megpofozni, megtépászni.
Birkózni, huzakodni, csatázni, vívni, marakodni.
Megcibálni, megtérdelni, kiporolni, lepüfölni, megtenyerelni.
Megkommantani, megdöfölni, főbeteremteni, képére mászni, meggyomrozni.
Megpaskolni, végigrakni, helybenhagyni, megrugdalni, megtaposni.
Meggázolni, földhözverni, letiporni, megfejelni, elderekalni.
Rászedegetni, lecsípetni, megsújtani, megrakni, megtörögetni.
Dulakodni, csetepatézni, nyeggetni, elhegedülni, kicsávázni.
Végignyújtani rajta, felképelni, poflevesezni, kikapatni, meglökdösni.
Lefülelni, elegyengetni, megkutyaporciózni, megbúbolni, megcincálni.
Megtaszigálni, megkapanyelezni, megfurkósbotozni, megdorgálni, elléhálni.
Elfenekelni, megnyakalni, megsodrófázni, megnyaggatni, ellazsnakolni.
Főbeverni, agyonverni, gúzsba csavarni, derekát leütni, mogyoróhájjal kenni.
Lesuhintani, lekalabintani, leteremteni, meggyömöszölni, megmarkolászni.
Főbekólintani, kiebrudalni, megnáspángolni, elegyebugyálni, kitéglázni.
Civakodni, hajbakapni, odasózni, besavanyítani, megugratni.
Megaprítani, falhoz mázolni, kirúgni, felrúgni és értekezni stb."

/Száz kifejezés a verekedésre, A magyar nép élce/

"Parasztember érti e szó alatt: szabadság az országos vásárt; világnak nevezi a mécsest és gyertyát; igazságnak az útlevelet; jószágnak az igavonó állatot; szivárványnak a kút csövét; öröknek az apáról maradt vagyont; életnek búzát és kukoricát; és hazának azt a falut, melyben született."

/A magyar nép élce/

"Sajátságos a magyar nyelvben, hogy az állatok nevei mint vétettek át műszerek szavaiul. Így:
Vasmacska: horgony, mely a hajókat tartja.
Famacska: azon eszköz, mellyel a csizmát szokás lehúzni.
Vaskutya: azon sokágú eszköz, mely a tűzhelyeken áll, s mikre a tüzet rakják meg a nyárs végit teszik.
Fakutya: az a cölöp, amit a házak elé vernek, hogy a kocsik közel ne menjenek.
Bak: ama háromlábú szék, mire szapuláskor a kádat teszik.
Faló: a hintó-emelő tengelykenésnél.
Daru: az emelőgép a hajókon.
Kecskeláb: a feszítő vas.
Lúdlelke: a pecsenyén átjáró vas.
Gém: a kutak ágasa."

/Sajátságos a magyar nyelvben, A magyar nép élce/

"Legtöbb magyar faluhelyen maig is szokásban van a húsvétnapi öntöződés. Urfiak, kisasszonyok úgy szokták ezt, hogy finom rózsavizecskével kis üvegecskéből egymást meglocsolgatják, s úgy tesznek, mintha örülnének neki; hanem a parasztlegények erősebb szokást követnek, ők a lyányokat egyenesen a kúthoz viszik, s ott hevenyében egypár veder vízzel becsületesen nyakon öntik, s a leányok úgy tesznek, mintha haragudnának érte."

/Húsvéti öntözés, A magyar nép élce/

"Mikor Széchenyi a Tisza-szabályozást indítványba hozta, a Tisza mentében meglátogatta a falvakat.
Egyszer egy falusi korcsmároshoz betér, s szokása szerint nem restellte a fáradságot, hogy az együgyű emberek vélekedéseit is kihallgassa.
A korcsmáros, megtudva, hogy Széchenyivel beszél, megsodorítá bajszát.
– Bizony uram – monda –, nagyon bővérű fickó ez a mi Tiszánk, ugyan jól cselekszi, ha eret vágat rajta."

/Széchenyi, Nevezetes férfiak anekdotái/

"egyszer csak azt mondta az államhatalom, hogy „hands off”, magyarul „kacsi!”, s azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, ami a 48/9-es időkről szólt, szépen betapostatta papírmasénak; Sajó barátom letűnt a láthatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Óceániába, egy elsüllyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már éppen valami magyart kívántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő Dalmájával, valahol a Káspi-tó mellett. Ezen a réven mégiscsak csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot; az államhatóság szemet hunyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és hazaszeretők – az obi pusztán?"

/Egy magyar nábob/

"Óh, ezek a tekintetes urak mindig a legkönnyebben bánható osztálya voltak a társadalomnak; a tekintetes urak sohasem szokták azon törni fejeiket, hogy mikor haragudjanak meg valamely etikettszabály elmulasztása miatt. Derék, becsületes emberek, akik mindenkit meghallgatnak, mindenkinek igazat adnak, senki címét el nem felejtik, és a magukéval meg vannak elégedve; a tréfát felveszik, s örömest visszaadják, nem csinálnak komoly képet, ahol mindenki vigad, s nem nevetkéreznek, ahol más figyelmez. Kiken harminc esztendő óta köszörüli a napi és heti sajtó fegyvereit, tarkabarka képeket festve a tekintetes világ konzervativizmusa, csökönössége, nagy pipájú, kevés dohányú volta felől, kiket csak egy regényíró is munkájából ki nem felejt, ha azt akarja, hogy abban magyar elem és nevetnivaló legyen, és ami a legsajátságosabb, ezek a bohó táblabírák, ezek a tekintetes urak maguk azok, akik e könyveket vásárolják, és olvassák, mert ha ők nem vennék, nem tudom, hogy kinek a számára gyakorolná a betűvetés nemes foglalatosságát a magyar Helikon."

/Egy magyar nábob/

"Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel."

/Egy magyar nábob/

"A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták; tizenhat éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni; tanul jót, rosszat, összevissza; tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalábbis epedő szerelmes; húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor az évek végén már azt hiszi, hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blazírt lenni, megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is; mosolyog, vagy még azt sem teszi; ha valamiféle szeretetről beszélnek előtte, illessen az jó barátot, asszonyt vagy hazát; játszik életével, mint unott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy citromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart harmincéves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle emberbarát, hazafi, jó férj, egyszóval boldog ember."

/Egy magyar nábob/

"Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni, akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve megőrizni, ami azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk ki-ki saját tehetségei szerint, a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk szeretni magunkat, megbecsülni azt, ami a mienk, akarjuk mindazon előnyt felkeresni, kimívelni, ami fajunkat emeli; és viszont nem akarunk hiú majmolói lenni annak, ami idegen, hanem, ha átvettünk valamit tőle, az, mint a tüdő leheletétől a fehér chylus, piros vérré válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak bölcsességünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk hasznára, akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket elolvasszon. Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: „Én nem olvadok!”, és szikrát vet a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk, és tisztelni fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat szalonjainkba, és divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az ország fővárosában, Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme; lesz akadémiánk, írói egyleteink, nemzeti színházunk. És mindezt csak akarnunk kell."

/Egy magyar nábob/