„Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó ízlés, nemesség és művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra, féloldalán piros és sárguló hasadásraa nyílva, hogy szintúgy mosolyog, mintha azt mondaná: én vagyok az Isten igazi áldása. Ha kezedbe veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot párolog arczodraaa; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbetet, s mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod, abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra, mert az mindennél jobb… Óh, a magyarok kenyere nagyon jó! Talán azért is szeretnek bennünket olyan nagyon?”

/Bokáczius kalandjai/