„Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó ízlés, nemesség és művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra, féloldalán piros és sárguló hasadásraa nyílva, hogy szintúgy mosolyog, mintha azt mondaná: én vagyok az Isten igazi áldása. Ha kezedbe veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot párolog arczodraaa; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbetet, s mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod, abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra, mert az mindennél jobb… Óh, a magyarok kenyere nagyon jó! Talán azért is szeretnek bennünket olyan nagyon?”

/Bokáczius kalandjai/

„ismerte a híres prágai zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját, mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; ”

/Bokáczius kalandjai/

„A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból? Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani, hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való, – a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment a norimbergi utcákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat, részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől.”

/Bokáczius kalandjai/