„A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból? Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani, hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való, – a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment a norimbergi utcákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat, részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől.”

/Bokáczius kalandjai/