“Ki hallotta hírét, hogy a jó káposzta
Hazánknak czímere; áldott a ki hozta!
Ő maga lévén: zöld, – tejfel rajta fehér –
Piros: füstölt kolbász; sok czímerrel felér.”
/Országunk czímere utáni keserv/
“Ki hallotta hírét, hogy a jó káposzta
Hazánknak czímere; áldott a ki hozta!
Ő maga lévén: zöld, – tejfel rajta fehér –
Piros: füstölt kolbász; sok czímerrel felér.”
/Országunk czímere utáni keserv/
"Hajdan tarfejeket szeldeltek apáink,
Most mink dinnyéket kaszabolni ragadjuk a – bicskát.
Vágni ez is jó tán? vérbéle van ennek is egyszer!
És a pusztítás ebben háromszoros édes!
Boldog a hon, melynek dinnyéje van ennyi halommal;
Cantaloup és ananász, görög és más nemzeti dinnyék.
Magjaikat külföld termé, de gyümölcse magyar lett.
És magyar ínyeknek szolgál kedves csemegéül.
Üdv neked óh dinnyész! föld első vegytani bölcse,
A ki a zord trágyát finom illatszerre varázsolod.
Őrizzen meg az ég a ragyától és a vakandtól,
Nyári esőzéstől, zivatartól, földi kukacztól;
S szent Lőrincz védnök legyen hozzád hosszú kegyelmü."
/A dinnyeverseny/
“De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezer éves élőik is vannak a csigáknak.
Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea» fajából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fennmaradt csemege! ”
/A csigák regénye/
“Ő maga igen takarékosan élt: a bordalaiban megénekelt mámor költői fantázia csak. Messzely bor volt az egész még akkor is, amikor már telt miből. S ínyencsége abból állt, hogy minden nap este csigabigát evett a Sperlben Várady Tóni nagy borzalmára, aki testi-lelki barátja volt. Egy szobában laktak. Ott írta Petőfi költeményeit, alá s fel lépkedve a szűk téren s egy tallérral hajigálózva a levegőben. … Egyedüli szenvedélye volt Petőfinek a biliárd, hol nagy ügyességre vitte; s szeretett vívni is.”
/Az én kortársaim/
„Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó ízlés, nemesség és művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra, féloldalán piros és sárguló hasadásraa nyílva, hogy szintúgy mosolyog, mintha azt mondaná: én vagyok az Isten igazi áldása. Ha kezedbe veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot párolog arczodraaa; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbetet, s mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod, abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra, mert az mindennél jobb… Óh, a magyarok kenyere nagyon jó! Talán azért is szeretnek bennünket olyan nagyon?”
/Bokáczius kalandjai/
„ismerte a híres prágai zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját, mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; ”
/Bokáczius kalandjai/
„Ha a marha nagyon megdöglik, akkor agyonütjük és elássuk a földbe, ha pedig csak kicsit döglik meg, akkor kegyelmet kap.
– Micsoda kegyelmet kap?
– Hát megkegyelmeztetik – bográcsban való megfőzettetésre.”
/Egy marhavész-inspectio/
“Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven.”
/A zálog/
"Ha valahol, úgy a büfében árulja el magát, hogy ő csak táblabíró. Ez ahhoz van szokva, hogy ha enni akar, szépen letelepedik valami biztos, elmozdíthatatlan állomásra. Ha a két könyökét is felteheti az asztalra, annál jobb. Saját asztalánál legjobb. Ott saját kés, villa, kanál van számára rezerválva, amire a fogásáról ráismer már. Nem kívánja tőle senki, hogy két kézre egyék. Felesége választ számára a tálból, természetesen mindenből a legjobb darabot. Ha ízlett, újra megkínálja, s erőlteti még, hogy egyék. Ha nem ízlett, kikérdezik, mi baja. Ha az ételnek volt baja, a szakácsné komolyan megrovatik. S ha semmi sem akar ízleni, eszébe jut a mindenkor kisegítő univerzálé házibarát: Egy kis pirítós kenyeret! Óh be felséges az! Kivált ha egy kicsit megkenik fokhagymával, hogy csak az árnyéka érezzék rajta. "
/Fekete gyémántok/
"Kecskeméten van egy faja a tanyán lakó embereknek, kiket rövidség okáért neveznek gányóknak.
Ritka nap veti be őket a városba, csak ha esett állat bőrét kell a gazdához bevinni, vagy mikor elfogyott a tarhonya, e jeles művészeti terménye a kecskemétkőrösi iparnak, mely szerint az egyszer lisztté őrölt búzát még egyszer búza formába igyekeznek visszavarázsolni."
/Lássuk már a medvét, A magyar nép élce/
"A leves elhallgattatá egy percre a vendégsereget, ki-ki jó appetitust kívánt a szomszédjának, s azután hozzálátott, hogy a magáétól meneküljön."
/Egy magyar nábob/
"A bankár előtt kis kínai porcelánasztalon ezüst teakészület állt s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami hígságot szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert teát, amelyet bizonyos tejből kristályosult cukorral édesíte, ami akkor legújabb találmány volt, mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél fogva igen sok nagyúr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele élhessen."
/Egy magyar nábob/
" tenyeres-talpas delnőkkel, kiknek testi terjedelme élő tanubizonysága annak, hogy Debrecenben leghamarább eltörölték a bőjtöt. "
/A struccmadár /
"A zeke ezüstgombos és zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos; az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni fognak.) "
/Hányan vagyunk még?/
"Mert a kisgyereknek nem kell a vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az uzsonnára kapott bögre teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; "
/A barátfalvi lévita/
"Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót, s föltette eléje a drága jó hajvárit (kaviár), amire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de amint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csíramálé és zucsok is került az asztalra (az előbbi csírás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy böjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, amivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márc. (Ez meg alighanem mézből támad.) "
/A barátfalvi lévita/
"Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát degradálva azáltal, hogy az utolsó helyre jutott; de ahogy némelyek emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsírozni ott az asztalon, amiket nagy fatálra téve eléje hoztak derék kétágú villával s hatalmas szeletelő késsel, a nyúlnál kétfogantyús vágó bárdot is mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje. "
/A barátfalvi lévita/
"Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy „de már ebből eszünk!” "
/A barátfalvi lévita/
"a két hajdú fölhordta ezüsttálcákon azt, amit a régi magyarok poszpásznak híttak.
A báró holmi süteményféléket képzelt alatta.
Aztán az egyik hajdú hozott a tálcán egy nagy fekete retket meg egy tányér diót; a másik pedig kevélyen mutogatott egy egészen jól kinőtt ostyepkát.
Ez utóbbit nem kísértjük meg leírni, mert úgyis tudja minden ember, hogy mi az, aztán meg nem is tudnánk hozzá.
A vicispán nagyon bőkezű volt a klasszikus mondásaival; a fekete retket meghámozta egy olyan furfangos masinával, mely azt egyúttal vékony szeletekre felaprózza.
„Omnia cum sale, raphanum sine sale comede.” (Mindent sóval egyél, de a retket sótalanul fald.)
A bárónak nem kellett az sem sóval, sem só nélkül.
Amíg pediglen a diót feltörte a vicispán egy furfangos csavarvégű géppel:
„Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est.” (Jó a dió egyben, kettő árt, harmadik öl már.) "
/A barátfalvi lévita/
[poszpász: ízigazító, evés utáni édesség]
"kétfülű porcelán tálban hozott föl valamit, ami messziről látva igen hasonlít, de közelből nézve még jobban hasonlít egy fészek kurtakígyóhoz, lében úszó széna közé elhelyezve. "
/A barátfalvi lévita/
"Valami furcsa áporodott savanyú illat szállt föl a tálból. […] (Tudva van, hogy a cibere nyolc napig posajtott korpa levéből készül.)"
/A barátfalvi lévita/
"Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy kurta kocsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel, tormával, a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy pisztolyt esténkint = 2 deci). "
/A ki holta után áll boszut/
"Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel. Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel. "
/Nincsen ördög/
"De már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem."
/Jocus és Momus/
"Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami múzeum számára lett volna praeparálva."
/Jocus és Momus/
"mik voltak azok a szokatlan ismeretlen hangzású ételek: a csípős kaszáslé, a mustos pecsenye, a pehelykönnyű pánkó, a töltött hik-hek-hok derelye, az ízes hernő leves, a tojásos gólyahepp, a fűszeres szürke lé, s a czifra alakú kulcsos, a porhanyó levelensült? talán nem is tudná ezeket már készíteni senki, avagy tán nem is tetszenének többé, ha most készítenék? "
/Petki Farkas leányai/
[Receptek: kaszáslé, mustos pecsenye, pánkó=fánk]
"Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.
Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!
Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg. […]
A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvé azt a disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!
Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a csatatéren állt, azt godolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet, hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok. Hát inkább előre ment."
/A véres kenyér/
"hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! czudar katakönyöke!"
/Párbaj Istennel/
[katakönyöke: disznó vastagbelének hajló része]
"Elfelejtheti a magyar ember azt a Pannoniát, aki a hon címeres pajzsát emeli a karján, de azt a Pannoniát, aki a gulyáshúsos bográcsot emeli a kezében, soha, amíg csak él."
/Ahol a pénz nem isten/
"E föld a paradicsom földje, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjút hord, fehérebbet, mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsírosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe: túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szívet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod; s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahhoz képest, amit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjából minden ideged csiklandós rángatózásba jön."
/Óceánia/