"„éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!"
/A királykoronázás/
"Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus.
…
S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebániatért "Eskü tér"-nek.
Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni."
/A királykoronázás/
"Aki győzni akar, küzdjön érte!"
/Társadalmi és politikai élet/
"Nincs olyan osztály, mely a múzeumokat ne látogatná. Minden kiállításnak, képtárlatnak nagy közönsége van; s a színházak minden szakasza megtelik, még a Shakespeare és Sophokles tragédiáira is. Hogy Budapesten nyáron át is folyást két színházban lehet előadásokat tartani, bizonyítja, hogy azok a néposztályok, melyek nyaralni nem mehetnek, a művészetben keresnek üdülést. Komoly természetű fölolvasásokon, minőket a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság s számos tudományművelő társaságok rendeznek, az Akadémia üléstermei rendesen megtelnek érdeklődő közönséggel."
/Társadalmi és politikai élet/
"A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-án már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezrenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal.
A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katholikus legényegyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plébánosok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőrdrabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acélsisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérlettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai.
Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, ahol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-i ünnepnap munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni."
/Ájtatosságok/
"Pár évtizeddel ezelőtt az egész nagyböjtben végigjárták a nagy Stáczio-utcát a munkásosztályból összesereglett körmenetek. Ez utca végén van egy tér és halom; azon áll a kálvária. Magának az utcának a házain a templomtól elkezdve voltak a „stácziók” fülkéi, melyekben fresco-festéssel voltak ábrázolva a „passio” egyes részletei. Minden ilyen fülke előtt megállt és letérdepelt a sokaság, s a vezérférfiú kis könyvéből fölolvasá az idevonatkozó részletet, melyet a többi hívek halk hangon utánamondottak. A szentképeket a háztulajdonosok virágokkal és égő lámpákkal rakták körül e napokon, bármely hitfelekezethez tartoztak is."
/Ájtatosságok/
"A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti, s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét, s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott: pap és ügyvéd is vált közülük. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon."
/Közlakomák, mulatságok/
"Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prímhegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos meg egy cimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigánybandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; amellett többféle királyhymnust, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indulót és a Marseillaise-t; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímások egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékűk. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk kitűnő hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. Amellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házigazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza, s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetben valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja."
/Közlakomák, mulatságok/
"S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen. A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony céllal vannak összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (ahol senki sem visel calicot-t) és álarcos bálok (ahol senki sem visel álarcot). Ezekben mindenki megjelenhet, aki elegánsul van öltözve. Vannak aztán végre a nagyközönség számára rendezett álarcos bálok, ahol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenül megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vigadó termeiben tartatnak.
A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű táncvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva."
/Közlakomák, mulatságok/
"Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái.
Még néhány évtizeddel ezelőtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végigkiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyarul-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!” stb. Ma már mindez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladnivalója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek."
/A Duna-parti élet/
"A halárus nők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük."
/A Duna-parti élet/
"A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?"
/A Duna-parti élet/
"Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar!"
/A Duna-parti élet/
"Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak."
/A Duna-parti élet/
"Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is; s éjfélenként Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél.
– Mindez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. […] És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet."
/A Margitsziget/
"Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margitszigetre átlátogatni. A Duna-parti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat."
/A Margitsziget/
"Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból – az édenkert tiltott fája nélkül. […]
Ezért hívják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsülhetetlenné sokszorosította."
/A Margitsziget/
"Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről evezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, később a jégpálya csarnoka, a cirkusz, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóversenypálya, az artézi kút és az artézi fürdő.
A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítra, körös-körül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt továbbhaladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kísérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavilonjaival, hodályaival, aklaival és fészereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva.[...] Itt van a cirkusz is, egészen vasból épült nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt."
/A Városliget/
"A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király utcából kifutó hatsoros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hívták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhunyt kedves leánya emlékének megörökítésére."
/A Városliget/
"Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak" hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. "
/A Svábhegy és a Zugliget/
"Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak."
/A Svábhegy és a Zugliget/
"Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba, Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába", ahonnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomása útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyagcsöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket."
/A Svábhegy és a Zugliget/
"A város legnépesebb tágas utcái kétoldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kínálták a portékáikat, ki-ki a saját nemzeti viseletében. "
/Budapesti élet/
[eszterhéj: eresz
Azt tartották például, ha vízkereszt napján megcseppent az eszterhéj, akkor hosszú tél lesz, ha pedig nem, akkor hamar kitavaszodik. ]
"Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és Két pisztoly-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat.
Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek."
/Budapesti élet/
"Ó, kedves Pestem!
Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád."
/Pest a XVII. században /
"Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apáca lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arc, az apáca szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? Vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apáca ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: „Baronesse, nem látta ön a szent feszületet?”
A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy perc múlva ismétli. Megint egy perc múlva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Perc múlva megint. Mikor már a huszadiknál van, az apáca szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos hölgyet.
– Baronesse, mit csinál ön? Hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak!
(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)
A szemvillámokból nekem is jut, önkéntelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.
– Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.
E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.
Bizonyosan menyasszonyul viszik a halovány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távírdaállvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az igazi kereszt!"
/Úti képek/
"Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának-kelnének. A két várrom Csobánc és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncnak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte áll, a csobánci rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két várkísértet szellemlakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt."
/Úti képek/
"Ez ismét olyan unikum, amit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk; mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. Ami a kerek földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)"
/Villámvonat szekéren/
"Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronként felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek."
/Villámvonat szekéren/