“Iskolakerülő és csavargó,
Ruharéz, pákosztos, betyár”

/Megintés/

ruharéz (ruharézma, ruharézmán) = ruhát szaggató
pákosztos = torkoskodó, fegyelmezetlen

"Meglehet, hogy babona, amit mondok, de én azt hiszem, hogy amely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s aki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet."

/Egy magyar nábob/

" A szultán siketnémáit nevezik így. Egyszerű a mesterség, ahogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tíz húsz rupiáért, minőség szerint, a gyermekeket egy éves korukban, amikor még nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, amitől azok tökéletesen megsiketülnek. "

/Bizeban /

" ott volt vagy negyven borzas kölyök, aki rágta a betűt helyette, s nyűhette a hátukon a pálcát, ami királyi mulatság, kár hogy az átkozott újítók ezt is kiküszöbölik már; sok embert megfosztanak a legszebb gyönyörűségétől. "

/Peregrinus /

"Mert a kisgyereknek nem kell a vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az uzsonnára kapott bögre teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; "

/A barátfalvi lévita/

"Hát bizony „táti”-nak hívtuk az apánkat még az én gyerekkoromban is, s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a kollégiumból, s „apám”-nak merte szólítani. Ez már újítás volt. "

/A barátfalvi lévita/

"A fiúgyereket nem szokta az apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés. "

/A barátfalvi lévita/

"Hát mi lett már sokmilliomosok fiaiból? Akiknek az apái nagy szerencsével mérhetetlen gazdagságot gyűjtöttek össze. Talán nagy hatáskörű diplomaták? Országok követei? Derék katonák? Fölfedezéseikről hírhedt utazók? Új találmányokat kigondoló lángelmék? Városok alapítói? Művészet, költészet mecénásai? Emberbaráti protektorok? A nyomor enyhítői? A bukottak megmentői? Vagy legalább az apáik vállalatainak további fenntartói, tökéletesítői? Becsületes üzérek, akik a meglevő százmillióhoz újabb százat halmozni törekesznek? Nevezz meg nekem egy ilyen százmilliomos fiút."

/Ahol a pénz nem isten/

"Egy jóbarátunk feleségének fia született; a derék ember azt kívánta, hogy a fiának eggyel több oka legyen időjártával korhely világkerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poétát: Petőfi volt az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál, szerencsére a leendő komaurunk nem bízott az emlékező tehetségünkben, s maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk, s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonnyal, akinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni a templomban.

A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végezendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképpen nem sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék, s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyás csecsemő rettenetesképpen! Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!
Aztán felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy Úr imáját.
Azt elimádkozta szépen. Utána gondolá még azt is: "és őrizzen meg téged attól az Úr, hogy valaha verseket írj."

Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerint három kérdést intézett a csecsemőhöz.
- Ellentmondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak annyit kellett neki mondani, hogy "igen".
Ehelyett ő azt felelte:
- Nem.
- Dehogynem! - suttogta a bába, megrángatva a kabátját.
- Igen, igen! - sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni a tévedését, s oly zavarba jött efelett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
- De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? - kérdeztem tőle, amint hazafelé értünk.
- Tudod - mondá ő -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.
De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot."

/Petőfi mint keresztapa/

"Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
Nemzetem gazdaszszonyai."

/A nemzet gazdaszszonyaihoz/

"Azt az ember-kandidátust, a kit a jó ropogós hóban megszállítottak négy utczán keresztül a templomig: ott addig dönnölték, ütögették, míg abbahagyta a sivalkodást a tiszteletes úr prédikációja alatt; akkor akarva nem akarva lehúzták a fejéről a gyöngyös sapakot s vizet öntöttek rá, aztán megint visszasétáltak az élet kútforrásához: hát az akkor nagyon jól érzi magát."

/Hogy kezdődött ez a dolog?/

"Azt is el tudom képzelni, hogy abban a kis szobában számos vendég gyűlhetett össze a keresztelőt követő paszitára; mert később, kis fiú koromban valami hat asszonyságnak kellett kezet csókolnom, a kiket keresztmamának szólítottam;"

/Hogy kezdődött ez a dolog?/

"Boldog az ember, míg gyerek, mert addig csak a gyomra miatt van aggodalma."

/Bürgözdi bácsi csíntevései/

"A magyar nyelvnek ezen sajátságai már a bölcsőnél kezdődnek. A magyar gyermek már az első gagyogásánál saját szavakat használ, melyekkel első kivánságait, szemléleteit ki tudja fejezni s ezekben már mind észlelhető a magyar szóalkotás szabálya.

Saját magát nevezi babá-nak, a feje botó, ha nagyobb lesz buksi, a keze kacsó, a lába bábó, az orra czicze, a foga kuszkusz, az ételt híja pápi-nak, mikor eszik papál, ha enni kér hámhám; az itala tütü a tápláló emlő cziczi, a tejet mondja titi-nek, a kalácsot kácsi-nak, a tűz neve zsizsi, a sipkája süsü. A leüléskor csücsül, a lefekvéskor tentél, s csicsíjját vár, ha ringatást kiván. Csócsit kínál, ha csókol, pacsit ád, ha kezet nyújt, pá a szava, ha köszönt, tompa a—a, ha figyel valamire, éles á—á a megtagadó nem, dádá, ha kér valamit, haragos dádá, ha meg akar valakit veretni; kukucs a hamiskodó kacsintása, suny ha elbujik, huss a futásra biztatása, — ásimási a táncztipegése, hottó a térden lovaglása. — A mitől fél, az mumus, a mi szép, az csecse, a mi rút az be—e. A sirása düdü, a fülbesugása susu, jajaj és jujuj a fájdalom és ijedtség szava; ha fáj valamije, az bibis s ha viszket, az bizonyosan bósa. Ha valakije elmegy, az táttá, ha valami elveszett, az csincs, ha valamihez nem szabad hozzá nyúlni, az kacsi ! A tréfás veregetés dobi dobi, az érzékenyebb paczi paczi, az ugrás hoppá, a hasraesés nyekk, a hátraesés totty, a mulatás nini, a bűz piha. Az emberek, állatok számára is saját szavai vannak: az apa tata, az anya nyanya, az éltes nő nenne, a férfi bácsi, a fitestvér bá, a dajkája dada, a szolgáló pila. Az állatvilágból a ló czoczó, a tehén böcze, a borjú boczi, a kutya tyutyu, a macska czicza, a tyúk pipi, a kacsa lili, a lúd zsiba, a galamb tubi, a malacz pocza, a disznó csocsa, a nyúl muczi, a bárány bari. Ha híja a kutyát piszpisz, ha a macskát kergeti, sicz! ha szárnyast kerget, hess.

A hallott hangok megkülönböztetésére is van a gyermeknyelvnek több kifejezése: bumbum a dob, czini czini a hegedű, csingilingi a csengetyű, dúdi az éneklés, búböcze az állatbőgés, pú a lövés. Hát még a neveknek gyermeki édnevekké idomítása. "

/Levente, utószó/

"[Árpád]
Az apja kardjának markolatától
Lesz erős a gyermek; minket is az tett meg."

/Levente/

"[Tarkócz]
Mikor még más suhancz pillangókat kerget,
Te már kardot kaptál, egy égből esettet,
Kis kéz kis kardot, de nem is játékra,
S aztán ahogy nőttél, akként nőtt a kard is,
A míg termetedhez egészen hozzá nőtt."

/Levente/

"Labda nincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak filozofáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hírdeti, hogy manapság kész vén emberek születnek.

Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!"

/Babszemek – A labda/

"Hogy az egész játékot áttekinthetővé tegyem, megjelölöm az egész terepet. A csillagok az elektor bajtásai, a gömbök az ellenfelei. A vonalak jelzik a métát.

A 2 O az adogató. Ennek kötelessége felhajítani a labdát, úgy, hogy 1* az ütőfával elüthesse. Ha nem találta el a labdát, az ő baja, akkor kiállhat a métára. Ha eltalálta s jó messze elröpíté, akkor aztán átszalad az A métáról a B métára, a míg az oldallt álldogálók a labdát kergetik. Az oldalasoknak s az adogatónak nem szabad a futót meghajítani a labdával, csak a két középsőnek s azoknak is csak az A-B métákon belül. Ezért valamennyinek előbb a két középső vezér kezébe kell az elfogott labdát áthajítani, hogy az a futó ellenfelet megüthesse vele. Ha azonban 1* ütő bármily ügyesen röpítette is el a labdát, de azt a két középső O valamelyik röptében elkapta, akkor ugyancsak igyekeznie kell, hogy visszafusson az elhagyott métához, mert hátba dobják.

Sokszor megesik, hogy a csillagosok mind kinn rekednek a B métánál. Ekkor jön a liberátor, a szabadító. Ez maga a vezér. Ennek három ütése van. Ha egy is sikerül, akkor aztán a kinn rekedt társak nagy zsivajjal rohannak végig a longán; még nagyobb kiabálás az ellenpárt részéről: 'labdát, labdát!' S jaj annak a gyámoltalannak, a melyik meg hagyja magát hajíttatni; mert ekkor az egész társasága elveszti a játékot, annak kell kimenni a gyepre; az ellenfél vonul be a sánczba.

De gyakran megesett ám, hogy maga a liberátor is mind a három ütést elhibázta, vagy olyan egyenesen ütött, hogy elkapták a labdát. Ekkor aztán jött a legnehezebb feladat. Egynek a kinnrekedt társak közü fel kellett áldoznia magát, hogy egyedül keresztülfuthasson B határtól az A határig, a míg az ellenfél legügyesebb vezére a kezében tartott labdával várja kapóra."

/Babszemek – A labda/

"Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s azzal, ozsonna megfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számunkra. Azokat aztán szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolcz egyenlő darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle szinü.

Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a méhesben. Azzal a fonállal aztán összevartuk a nyolcz bőrdarabot, még pedig az utolsó nyilásig a visszáját szegve be.

Azután mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt mangaliczának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a nyolczadik nyilást is összevartuk rajta.

De még azért ez nem volt labda. Így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint a hogy a tajték pipát bedrótozzák. […]
No hát, hogy a spárgához hogy jutottunk? azt majd elmondom a sárkány rovat alatt.

A labda hát megvolt. Már most még csak arra kellett várnunk, hogy egyszer a szolgáló eltörje az istállói lapátot. Mivel hogy a lapátnyél a legjobb ütőfa a világon."

/Babszemek – A labda/

"Jöttek a vizitátorok (a kiket mi gyerekek úgy híttunk, hogy 'vizi tatárok'): az esperes, a főkurátor, meg egy presbiter. Azok a diákokat megexaminálták."

/Babszemek – A pia mater/

"A ki pedig nagyon kiváncsi rá, hogy mi van abban a czifra táblás könyvben, annak megmagyarázzák, hogy ez a kétlábú állat az öreg A, az a két hasu meg a B, a karéjkenyér a C, a konyhaajtó a H, az a sétáló a K, a kettős lajtorja az M, a kutgém a T, az asztal láb az X és így tovább; de azért nem szükség sírni, hogy az Ypsilon tótágast áll."

/A két póluson/

"Mikor legelőször az iskolába felvittek, gyáva gyerek voltam, minden pajtásom kifogott rajtam. Szokás volt gúnyneveket adni egymásnak. Nálam nem volt rá szükség, elég volt a keresztnevem csúfolódásnak. „Móó-ric!” Sírva kerültem haza. Panaszt tettem az apámnál, hogy miért kereszteltek engem Móricnak, hogy csúfol vele minden gyerek. Akkor aztán az apám térdére vett, megmondá, hogy azért választotta a számomra ezt a nevet, mert ezt a legvitézebb magyar hős viselte, akinek története még akkor élénk emlékezetben volt: Benyovszky Móric, és aztán elmesélte nekem e csodaember történetét. Nem szégyelltem aztán többé a keresztnevemet; aki csúfolt érte, az üstöke bánta."

/Utazás egy sirdomb körül/

"Azt mondják, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, az őrangyal beszél vele, az mond neki oly csodás szép dolgot, miktől kis lelke repes örömében"

/Hyppona romjai/

"Az anyának gyermeke e lelkéből szakított lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömet és keservet, mi egy ember lelkében ébren vagy alva él."

/Hyppona romjai/

"Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket olyan nagyon? Itt is egygyel több alkalmam volt meggyőződhetni a felől, hogy az utánunk következő nemzedék sokal jobb, mint mi voltunk az ő idejökben."

/Magyarhon szépségei - Úti levelek/