“Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik múzsa megfogta kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.”

/Petőfi mint szinész/

“Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről.”

/Petőfi mint szinész/

“Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette; ebben festettem le őt miniature-képben olajba.”

/Petőfi mint szinész/

“De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?

Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos értekezéseket, a szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat Érdemkönyvébe. (Ez volt a föladat: a birálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre; akademikus tudósokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki Tavasz czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.”

/Petőfi mint szinész/

“ekkor azt mondám Petőfinek: Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell.
És aztán kötöttünk kardot.
Karddal járt minden ember az utcán, a diákok az iskolába, a színészek a próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, amivel sétálni szokott, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. [...]
Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, anélkül reggelizni sem ment az ember.”

/Az én kortársaim/

paraplé = esernyő

“Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
   Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
   Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
végződik pedig így:
   Vasvillára velök, aztán szemétre!
   Ott egyék őket kutyáink ebédre!

S ami a kettő között esett, az valami irtózatos démoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az írói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörülni, amit leírt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.

De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyűlt főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.

Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is odajött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.”

/Az én kortársaim/

Petőfi Sándor: A mágnásokhoz

Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra… nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.

Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!

Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.

Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,

Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!

1848

“Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt írni tőle; lenni osztrák–magyar cenzúrázott poéta s írni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei a Kard és a Lánc, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet mindenütt rokonszenves lángra gyullaszták a szíveket, s az egy Szigligeti népszínműveivel többet tett Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvénycikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba.
Mi többiek is hordtunk egy-egy követ az épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.”

/Az én kortársaim/

“Petőfi többször tett körutat az országban, s amerre járt, mindenütt örömmel fogadták, s ahol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt tüzet-lángot hagyott maga után.
Egyszer aztán a tűzzeljátszásnak az lett a vége, hogy megházasodott s hazahozta Szendrey Júliát. Ezért volt a három szobás szállás. Egy volt az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtunk; együtt ebédeltünk, de vendéglőből hordattuk az ételt: Júlia nem táplált gazdasszonyi hajlamokat.
Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak eggyel. Petőfi Júlia is írt bele: nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.”

/Az én kortársaim/

“Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben francziák.
Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint Just, Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még szakállát is francziásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy, Irinyi, Czakó, Lauka, Kecskeméthy, mind csupa franczia szakállt hagyott, csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.

Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur Rayéenek így mutatott be: „Ez valóságos franczia regényeket ír magyarul.”
Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a rendkívüli.”

/Az én kortársaim/  

“Ő maga igen takarékosan élt: a bordalaiban megénekelt mámor költői fantázia csak. Messzely bor volt az egész még akkor is, amikor már telt miből. S ínyencsége abból állt, hogy minden nap este csigabigát evett a Sperlben Várady Tóni nagy borzalmára, aki testi-lelki barátja volt. Egy szobában laktak. Ott írta Petőfi költeményeit, alá s fel lépkedve a szűk téren s egy tallérral hajigálózva a levegőben. … Egyedüli szenvedélye volt Petőfinek a biliárd, hol nagy ügyességre vitte; s szeretett vívni is.”

/Az én kortársaim/

“Még egy szót az akkori írók életmódjáról és élhetésmódjáról. A legnagyobb honorárium volt ívenkint 16 forint; egyes verseiért Petőfi kapott legtöbbet, 5 forintot. Heckenast, Emich, Hartleben, Geibel önálló munkáknál egy kötet prózát 150-180 frttal díjaztak, de azt előre fizették. A hírlapoknál működő írók is elég szerényen voltak fizetve. Az én havi díjam a Jelenkornál volt 35 forint, s a híres a Pesti Hirlapban, Pákh, elején 40 forintot kapott. Petőfi első művei közül a Helység kalapácsa 40 forint tiszteletdíjt aratott, a János vitéz már százat, s két kötet összegyüjtött verseiért Emich ötszáz forintot fizetett neki. Petőfi azt a pénzt is szülőinek adta. “

/Az én kortársaim/

“Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a zseniális különösséget.Frakk- és cilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral, zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.

Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni, attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú, pörge, de mégsem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt mondá róla: „Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.” Csakhogy ez a különcség őneki mind illett, mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő ízlése volt, nem erőltette senkire. Ő volt az az egyetlen ember, akinek soha cilinder a fején, frakk a testén nem volt és aki soha operába nem ment. Gyűlölt minden éneket s a dalműveket üldözte.”

/Az én kortársaim/

Zeng a liget a csalogány dalain :
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérezi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást ?

Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En ? — és Te ? meg ? — Háromszivü egység l
Szép hölgyem ölén nevet kicsinyem,
Oh kérlek ! óh kérlek az égre, nevess még !
Lantom szerelemre felajzva remeg :
Hadd énekelem meg gyermekemet ! —
— Szerelmi dalt a fiamhoz !»

«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. —
Nem tudja, mi az még? — Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. — Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem? 
— Olcsó a halál, hova engemet hinak. —
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem? 
— Oh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk . ..

« Olcsó a halál, hova engemet hinak !»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék ?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég !
Nem hangszere lant a halálnak…

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala ! — Tűzi harang ! —
— És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja : «előre, halálba !»

«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás ;
Már mind lekaszálva a tarló ...»
— Gyászhirnöke harczi mezőnek ! izend meg :
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett ?
Szólj ! hol van a férj, a kit ugy szereték ?'

Holló felel : Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára : 
— Dus lakomám nekem és fiaimnak . . .
En megsiratom ; te ne várjad !
Száz közt legalul fektetten
Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
En holtig. — Az uj nászéjig az özvegy . . .»

Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van !
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél! 
— A holtnak az álmot ! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!

Nászzene hangjainál repül a pár :
Uj szeret karján deli asszony ;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra. mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél…

Csak két sziv dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém ?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. — éppen e helyen át van
Lőve : mutatja a felbuzogó vér…

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom !
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom :
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem !

Jer vélem alunni lakomba ! mi szép az !
, Zöld bársony a domború kúp födele.
Átszőve virággal, — arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, — halld én boldogságom ! —
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn ...»

«Csontkoponya ! — Te nem vagy! — Ereszsz el l
Férjem soha nem voltál. — Idegen !
Arczod nem övé. — Nem láttalak én. —
Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !
— A rém koponyája nevet : « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od' alá!
Szép asszony, ime igazad van.»

«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; —
Nem leltem az arczom ; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz ;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.

És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant ?
Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ?
Hajdankori kéjt, — porlepte reményit ; —
És zengi szerelmi dalát, ama régit. —
Ó az ! — Csak feje nem. — Az a másé. —

Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb ;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nó', gyermek, álmából ijedve, kiált,
,Nem ! Te nem Ő vagy ! Nem megyek én!

És hija nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb ;
Majd árnya csupán a régi alaknak :
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog : «óh jertek oda !»

Ősz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek :
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának ! — A szíve beteg,
A szive nehéz ; ez a földre levonja;
,Oh leld igaz arczodat meg valahára !
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek

S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra eltt : —
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként azeltt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga ! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát

És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé . . . 
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. —
-— Nem dörg : méh döng a virágon . . .
Lenn súg a halott : «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »

[Ballada Petőfiről és szemrehányás feleségének, Szendrey Júliának. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor Horvát Árpád történész, egyetemi tanár felesége lett. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.]

"Egy időben Petőfi, a halhatlan népköltő, ki mint tudjuk, országos híre dacára sem volt soha gazdagnak nevezhető, több barátjaival sétálva a Váci utcán, egyszer nagy csengéssel lát maga mellett elvágtatni egy falusi ekvipázst, melynek négy sárkánylovát parlagi gavallér hajtotta, bő ingben, tollas kalapban, vállra vetett dókával és glaszékesztyűben.
– Héj Sándor – mond egyike az ifjúknak vidámon –, lesz-e neked valaha ilyen négy paripád?
– Lesz, ha kocsis leszek – felelt rá a költő."

/Petőfiről, Nevezetes férfiak adomái/

"A csillagocskák odafönn integettek egymásnak, suttogva sugárbeszéddel: ma született új csillaga a földnek, aki ragyogni fog egykor, hogy egész nemzete melegszik sugárinál, s még a távol népek is meglátják, és magasztalni fogják tündöklését..."

/Szilveszter éjszakák /

"Hanem előbb köpjünk be egy pohár somlyait. [Petőfi mondása volt.] "

/Hányan vagyunk még?/

"Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:
- Íme, az igazi francia író a magyarok között.
Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak. "

/A ki holta után áll boszut/

"Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy kurta kocsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel, tormával, a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy pisztolyt esténkint = 2 deci). "

/A ki holta után áll boszut/

"No, és most már megérted talán te is, hogy mi az, amikor az interjuholó ujságírók, a biografusok olyan egyforma, kiszabdalt patronnal beszélnek Jókai gyermeteg kék szeméről, amely az emberek fölött a messzeségbe révedezik. Most már sejtheted, hogy folyton hazafelé nézett szegény közülünk. Az ő szeme messzelátó szem volt; minél közelebb esett valaki hozzá, annál kevésbé ismerte. A legjobb barátja, Petőfi, az édesanyja, a felesége milyen festékszagú litografiákká váltak az ő leírásában. Aki Petőfit csak az ő elbeszéléséből ismerné, az rögtön ráismerne arra a szerencsétlen szoborra ott az Eskü-téren, amely úgy aránylik Petőfihez, mint egy üres konzervdoboz az ananászhoz. És milyen zamatos, eleven beszédű emberek az ő regevilágának sohsemélt alakjai, a török pasák, a radzsák, a kacikák, tatár kánok, sőt Majmuna-tündérek! Csak azért, mert nem ismerte őket!"

/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/

"Egy jóbarátunk feleségének fia született; a derék ember azt kívánta, hogy a fiának eggyel több oka legyen időjártával korhely világkerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poétát: Petőfi volt az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál, szerencsére a leendő komaurunk nem bízott az emlékező tehetségünkben, s maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk, s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonnyal, akinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni a templomban.

A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végezendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképpen nem sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék, s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyás csecsemő rettenetesképpen! Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!
Aztán felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy Úr imáját.
Azt elimádkozta szépen. Utána gondolá még azt is: "és őrizzen meg téged attól az Úr, hogy valaha verseket írj."

Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerint három kérdést intézett a csecsemőhöz.
- Ellentmondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak annyit kellett neki mondani, hogy "igen".
Ehelyett ő azt felelte:
- Nem.
- Dehogynem! - suttogta a bába, megrángatva a kabátját.
- Igen, igen! - sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni a tévedését, s oly zavarba jött efelett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
- De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? - kérdeztem tőle, amint hazafelé értünk.
- Tudod - mondá ő -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.
De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot."

/Petőfi mint keresztapa/

"E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szívta, melynek kiégett hamuját azután koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a padlóba ne tapodja.
Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam felszólalni:
– Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Odatekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. A nagy dühösködésben nem tudom, minek nézhette?
Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatatlanul kacagni, s mire magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?
Aztán nem is kezdtük újra."

/Egy magyar költő életéből/

"Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szíves vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szívesen látott vendég volt.

Ez úri családnak két leánya volt; Lilla és Berta.

Ó*i Lilla (K Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitűnő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.

Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos, szelíd, szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arcán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).

Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:

– Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.

– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgyse kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?

Petőfi rögtön írószereket adatott magának, s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy ülj ön ott előtte, amíg költeményét megírja, hogy arcáról gyújthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy írta meg e költeményét, mint egy arcképfestő, az előtte ülő mintáról:

Szép mulatság téged néznem
Szőke kis lány…"

/Úti táskámból/

"Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
[…]
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
[…]
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik."

/Úti táskámból/

"A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik."

/Úti táskámból/

"Vannak e költemények között olyanok, amelyek tündökölnek a nemzeti gyűlölettől. Arzenikum, mely oxigén között lángol. Némelyik olyan, hogy amikor Leviathant ledobtá az égből, a pokolig leérve nem énekelhetett nagyszerűbbet. Egy-egy kincs a költészet Ambraser Sammlungjában. És én azt mondom: ássuk el ezeket a mi kincseinket, hiszen ezeknek a fénye gyújtani képes! S a nemzeti gyűlölettől ragyogó költemények nem lesznek fölvéve ez idő szerint Petőfi hagyományai közé. Az oltárról loptam le ezt a lángot! én magam, hogy fel ne gyújtsam a templomot. Valóságos vandalizmus volt: a Niebelungen kincsei a Rajnába dobva. Gyilkos voltam, több: Censor voltam! De nem! Fajgyűlöletet hírdetni még egy Petőfinek sem szabad!"

(Petőfi verseinek kiadatásakor, A Hon, 1870)

"Alszol-e még öregem?
Nincs már magyar nemzet a földön!"

/Petőfi ébresztő/ 

"Nem oly szép - írja Jókai -, aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás, - amellett rövidre nyírott hajat viselt s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"Egy kardvágás, mit jó barát adott, beheged; kibékülünk, ismét jóbarátok leszünk; de a seb, mit a toll hegyével ejtettünk egymáson, nem gyógyul be soha."

/Petőfi eszmecsírái/

"és Petőfi megbukott a szülötte városában. És ő azt hitte, hogy pokoli ármány buktatta meg, nem akarta elhinni, hogy a gubás polgártárs nem ismeri azt a versírót, a ki őt jobbágy sorsából felszabadítá, hanem a papnak a fiát ismeri, — derék termete van."

/Petőfi eszmecsírái/

"Petőfi, mint Júlia férje tért vissza a fővárosba. [...]
És Júlia, mondhatom, hogy nemcsak a saját erényét őrizte szigorúan, hanem még az enyémet is. Ha egyszer egy vacsoráról elmaradtam, másnap olyan keresztvallatás alá fogott, hogy azt sem tudtam a sok igazság közül, melyiket adjam elő védekezésül."

/Petőfi eszmecsírái/