“Jó őseink, Álmos, Kund, Tuhutum,
De már én tovább meg nem állhatom,
Hogy meg ne kérdezzem kegyelmetek:
Ázsiából ide mért jöttetek?
Miért kellett ottan felmondani?
Mit véthetett hazánk, a hajdani?

A sáska lepte tán meg a hazát,
S az mindent, a mi zöld volt, lekaszált?
Viz önte ki? vagy a futóhomok?
Nagy krinolint hordtak az asszonyok,
Attul nem fértetek el az ősi honban,
S elhagytátok, hogy azt se tudni: hol van?

Miért hagytátok el! Tán ottan is,
Volt már jebúzeus, a kis hamis?
Váltók, uzsorák, prolongátió,
Restánczia és ekzekuczió
A hypothékát már úgy benőtte,
Hogy érdemes volt megszökni tőle?

A külső szomszéd volt goromba tán,
A sok harczháborút megunatá?
Mongol, tatár, bolgár és pecsenyég
Elszedte tőletek a pecsenyét?
Azt mondtátok: nohát legyen tied!
S pihenni jöttetek – épen ide?

Vagy tán Chinával gyült meg a baj ott,
A sok bölcs mandarin ott sem hagyott
Békét? ruhádat, ősi nyelvedet
Kívánta, hogy kedvéért leveted?
Ígérte, hogy czivilizálni fog?
Arra aztán mind el futottatok?

A chinai Presse s a pekingi
Allgemeine-Zeitung (eb az ingi!)
Addig kunírozott, szekírozott,
Míg a flegmából végképp kihozott?
S nehogy rájok előfizetni kelljen,
Inkább eljöttetek valamennyen?

… Azt mondja erre az ős hagyomány,
A melynek eddig indulánk nyomán,
Hogy nem biz az, hanem Emős anyánk
Álmodta egyszer, mikor? hajdanán:
Hogy nékünk épen itt lesz jó helyünk,
S arra mingyárt azt mondtuk, hogy: gyerünk.

Már hiszen itt vagyunk, hál istennek!
Napjaink szép örömök közt mennek.
De én csak a mondó vagyok «ős mámi»,
Hogyha méltóztatott álmot látni,
Az még magában nem volt nagy hiba;
De – tette volna inkább lutriba!”

/Őseinkhez/

hipotéka = jelzálog
pecsenyég = besenyők
Algemeine-Zeitung = német újság
kunéroz = bosszant, csúfol, kifiguráz

“Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű volt, mint mindig. Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő.”

/Egy dal keletkezésének a története/

“Hogy miként került a lengyel Leszczinszky Sztaniszló király Francziaországba uralkodónak, az egy olyan kuszált regényszöveg, a milyet csak a történelem múzsájának szabad harisnyakötés közben lediktálni.”

/Házasság gyűlöletből/

"Maga a családomnak a címere is egy kész regény. Ütközet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az oszmánoktól: szándékosan rosszul lőnek. 'Lőj te jobban!' mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyúhoz, célba veszi a török vezér sátorát s úgy odatalál a szakállas golyóval, hogy a vezér halva terül el. Ez mind le van festve a címerpajzsunkon: a zászlótartó az ágyúval a veres mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a középsátorban: csak egy fiatal hajadon hiányzik még (az én praesumtiv ősanyám), aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye, s kész a regény."

/Negyven év viszhangja/

"Hány ezernyi év kellett hozzá, míg a legelső kőbalta medvebőrös urának utódaiból e selyemben járó ivadék alakult?
Aki gőzzel utazik, napsugárral fest, villámmal üzen a Föld egyik oldaláról a másikra, aki lehatol a föld mélyébe s távcsövével a végtelenség központját keresi; aki az éjnek világot ád, a télnek meleget teremt; - aki megnyergeli a tengert, s összeköti a vizektől elválasztott világrészeket; - aki kenyeret teremt a sárból; aki milliárd emberkéz munkáját végzi géppel; - aki nedvet készít, mely a bánatot legyőzi; - aki ellesi a füvek titkait, hogy megküzdjön a halállal; - aki hasonlatosságot követel Istenhez, s átveszi annak tulajdonait: szeret, alkot, jutalmaz, büntet, teremt, költ, magasztosul, dicsőség, szabadság, örök élet után vágyik, s mikor meghal, egy másik életet követel magának, s hite az erő, mellyel fogva tartja az Istent!...
Hány ezredév kellett idáig!"

/Fekete gyémántok/

"Íme, nagyságos és méltóságos, excellenciás és felséges uraim és asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk! Hanem azért tisztelet, becsület neki, ő hagyta ránk ezt az egész szép világot.
Ezt az egész kerek Földet; aminek szárazán nem férünk már mind el; milliók laknak a tengereken és milliók a föld mélyében, s keresik a kenyeret a vízen és a föld alatt."

/Fekete gyémántok/

"– Nos tehát, jó hívem, mondd meg, hol kel fel a nap? – szólt a király mosolyogva.
A kántor végigtörülte hosszú bajuszát (akkor a papok is bajuszt és szakállt viseltek) s egyenesen felelt.
– Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán.
A király és a főurak elnevették magukat: ennek igaza van.
– Lássuk a másik kérdést: mennyit ér a király?
Erre egy kicsinyt vakarta a fejét a kántor, de kijött a felelet.
– Ha a Krisztust eladták harminc ezüstpénzen, akkor bizonyára huszonkilencet megér a király is.
E feleletet is kénytelen volt mindenki igen helyesnek találni.
De hát a harmadik?
– Mit gondol most a király?
– A király bizony most azt gondolja, hogy a cinkotai pappal beszél, pedig csak a nagyságos királynak legalázatosabb szolgája, a cinkotai kántor áll a trón előtt."

/A czinkotai kántor, Anekdoták Mátyás királyról/

"De már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem."

/Jocus és Momus/

" Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről Csokonay azt állítja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan nincs ? "

/Jocus és Momus/

"Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre, és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük. "

/A Hargita/

"Kegyelmed csak egy ember, én is csak egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, ahogy Istennek tetszik, de most Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen kegyelmed Isten hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt bírni, mert Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat - ellenségeim meg fogják tudni - leányom hírneve oda lesz; de azért kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az én becsületem... Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom, hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz, leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról van a szó. "
(Bethlen Gergely Apafi Mihálynak)

/Koronát szerelemért/

"A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz. Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és hölgy egyszer körültánczolt."

/Petki Farkas leányai/

"Még akkor nem voltak föltalálva az unatkozás elmés műszerei, a kártya és a pipa, mik a mai világban kizárnak minden egyéb mulatságot. Manapság ha az ember telefüstölte a szobát, hogy a szomszédját sem látja, s reggelig ütötte a filkót, azt hiszi, hogy jól mulatott s az elméjét sem igen fárasztotta rajta. Még amaz időkben kénytelenek voltak az emberek jó szivet és leleményes észt vinni magukkal, ha mulatni akartak társaságban; - most elég, ha tele erszényt és dohányzacskót visznek; - még akkor, ha azt mondták: jerünk mulatni, játszani! értették alatta: enyelegjünk, csókolózzunk, tréfálkodjunk! most ha azt mondjuk: jerünk játszani! értjük alatta: nyerjük el egymás pénzét. "

/Petki Farkas leányai/

"Akkor még azok a vastag krajczárok voltak, a miket a hagyomány szerint Mária Theresia királynénk azon czélból veretett, hogy a kincstárnokát rászedje vele: ki is sokat opponálván a miatt, hogy a királyné igen bőkezűleg osztogatja aranyait a kolduló barátoknak, azontúl ő felsége kétfelé nyitható krajcárokba rejté alamizsna aranyait. Még gyermekkoromban én is akadtam többször ilyen kétfelé nyitható krajcárokra; de biz azokból az aranyakat akkor már kivették."

/A magyar Faust/

"Még akkor istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének; még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára vagy a világrendszer súlyegyedének fenntartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajózni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle-hossza, mennyit nyom, meddig tart, miből áll. […]
A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár visszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben."

/Óceánia/

"A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?"

/A Duna-parti élet/

"A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király utcából kifutó hatsoros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hívták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhunyt kedves leánya emlékének megörökítésére."

/A Városliget/

"Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak."

/A Svábhegy és a Zugliget/

"Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba, Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába", ahonnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomása útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyagcsöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket."

/A Svábhegy és a Zugliget/

"A város legnépesebb tágas utcái kétoldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kínálták a portékáikat, ki-ki a saját nemzeti viseletében. "

/Budapesti élet/

[eszterhéj: eresz
Azt tartották például, ha vízkereszt napján megcseppent az eszterhéj, akkor hosszú tél lesz, ha pedig nem, akkor hamar kitavaszodik. ]

"Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és Két pisztoly-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek."

/Budapesti élet/

"A sok nevezetes tanár között egynek az emlékét különösen megörökíté a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördög rege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatvanit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvel gyakorolja fölöttük hatalmát, s emberfeletti csodákat művel: meghívott vendégeinek elhozatja a tőrök szultán asztaláról az egész lakomát, s aznap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kíváncsi asszonyságok, mert a hozzányúlásnál az illető hölgyférje feljajdul, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palackból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, pálcája végével négy lovas szekeret rajzol a homokba, arra felül s megelőzi rajta az előre vágtatott bíró fogatát. A szidalmazó kámzsás barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem bírja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temetőben, s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel, s éjféli előadásokat tart. Hatvani tanácsára az éjféli lecke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben, s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az „Erős várunk nekünk az Isten!” éneklésével."

/Debrecen/

"És újra felnőtt a pálma. Mert gyökerei a debreceni respublica elöljárósága és a nép erkölcseiben voltak megerősödve. Ez ős puritán erkölcsöket szigorúan kezelt törvények őrizték. Szemérmetlenség, bujaság, káromlás, sőt egy ideig a pipázás is irgalom nélkül kínzással és halállal sújtatott. Céhbe lépő férfinak egy év alatt meg kellett nősülnie; a házasságtörést fejvétellel büntették; a hadból eltávozó polgár házát lebontották."

/Debrecen/

"Maga Debrecen városának a címere első tekintetre meglepi a heraldika búvárát. Annak az összeállítása egész történelmi feladvány. A címer paizsában egy fehér bárány, feje körül arany glória, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a vért fölött egy koronás nyílt sisak, azon egy lángok közül emelkedő phoenix, s afölött balra egy sugárkoszorús arany nap, megannyi korszakos emléke Debrecennek, A zászlós bárány a feltámadó Üdvözítő jelképe, II. Endre jutalma a szent földön tett szolgálatokért; a kitárt könyv, a lángok közül feltámadó phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére, s a terhe alatt növekedő pálmafa I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debrecen nagy érdemei iránt."

/Debrecen/

"Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nemrég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanúját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép gatyás fá-nak nevez."

/Úti táskámból/

"Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arcvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt, s ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap éppen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: „Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.” S rögtön hírt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak, s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandúrok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hírhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a „Kakas fogta a Farkast”."

/Úti táskámból/

"– Most nézzen ön szét a teremben – szólt vezetőnk –, ha ráismer-e Rózsa Sándorra?

Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!

– Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.

– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki.

– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.

Most azután tanítják írni és olvasni."

/Úti táskámból - A szamosújvári fegyenctelep/

"A szűk hegyválút, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérc falazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be – ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmiszerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb űregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, amint ki- és bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Dárius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öregembert, aki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem bírta leverni, s ahogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé."

/Úti levelek/

"Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bércei közé, hogy másnap korán megkezdhessük utunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csíki székelység el bírt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen – míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmiszerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székelv asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, dacosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak."

/Úti levelek/

"Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Néhány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét. Alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája. Néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely íjász a sátorban ülő tatár kánra egy nyilat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát."

/Úti levelek/