„Kertészeknek és apáknak megvan az a babonájuk, s azt el lehet nézni nekik, hogyha egy fát valamely gyermekük nevére elültetnek, arról azt hiszik, hogy a fa és a gyermek élete egymáshoz van kötve: addig él az egyik, a meddig a másik.”
/Ne nyulj hozzám/
"De nem ismerem el a halált büntetésnek, s az életet jutalomnak. Misszió mind a kettő. Egyikünknél az az áldozat, hogy meghal, a másikunknál az, hogy élve marad.
Hányszor irigyeltem én azokat, akik már dolgukat jól végezve, pihennek: hányszor, évtizedeken keresztül?
De a holtak és élők áldozata egy célra szolgált; nagyobb célra, mint egy emberi boldogság; e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására. S akik e célért meghaltak, többet tettek, mint mi, akik e célért élve maradtunk."
/A látható Isten/
"Egy ajtócsukás nem hallik a háznál... Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül... Egyedül étkezem reggel, délben, este... Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Úgy tetszik, mikor a bevégzett munkát a fiókomba zárom, mintha kriptaajtót csuknék be."
/Solitudo/
"Mint ahogy meg tud halni az öreg ember, mikor az öreg felesége meghal, akivel együtt megvénült, mint ahogy meg tud halni az olyan ember, akinek erős akarata van, s ha kimondta, hogy nem marad itt többé, hát el tud menni!"
/Fekete gyémántok/
"A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel. "
/Fekete gyémántok/
Zeng a liget a csalogány dalain :
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérezi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást ?
Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En ? — és Te ? meg ? — Háromszivü egység l
Szép hölgyem ölén nevet kicsinyem,
Oh kérlek ! óh kérlek az égre, nevess még !
Lantom szerelemre felajzva remeg :
Hadd énekelem meg gyermekemet ! —
— Szerelmi dalt a fiamhoz !»
«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. —
Nem tudja, mi az még? — Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. — Özvegyem tán, mire hull a levél.
Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
— Olcsó a halál, hova engemet hinak. —
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
— Oh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk . ..
« Olcsó a halál, hova engemet hinak !»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék ?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég !
Nem hangszere lant a halálnak…
Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala ! — Tűzi harang ! —
— És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja : «előre, halálba !»
«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás ;
Már mind lekaszálva a tarló ...»
— Gyászhirnöke harczi mezőnek ! izend meg :
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett ?
Szólj ! hol van a férj, a kit ugy szereték ?'
Holló felel : Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára :
— Dus lakomám nekem és fiaimnak . . .
En megsiratom ; te ne várjad !
Száz közt legalul fektetten
Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
En holtig. — Az uj nászéjig az özvegy . . .»
Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van !
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
— A holtnak az álmot ! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!
Nászzene hangjainál repül a pár :
Uj szeret karján deli asszony ;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra. mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél…
Csak két sziv dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém ?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. — éppen e helyen át van
Lőve : mutatja a felbuzogó vér…
És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom !
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom :
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem !
Jer vélem alunni lakomba ! mi szép az !
, Zöld bársony a domború kúp födele.
Átszőve virággal, — arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, — halld én boldogságom ! —
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn ...»
«Csontkoponya ! — Te nem vagy! — Ereszsz el l
Férjem soha nem voltál. — Idegen !
Arczod nem övé. — Nem láttalak én. —
Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !
— A rém koponyája nevet : « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od' alá!
Szép asszony, ime igazad van.»
«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; —
Nem leltem az arczom ; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz ;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.
És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant ?
Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ?
Hajdankori kéjt, — porlepte reményit ; —
És zengi szerelmi dalát, ama régit. —
Ó az ! — Csak feje nem. — Az a másé. —
Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb ;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nó', gyermek, álmából ijedve, kiált,
,Nem ! Te nem Ő vagy ! Nem megyek én!
És hija nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb ;
Majd árnya csupán a régi alaknak :
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog : «óh jertek oda !»
Ősz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek :
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának ! — A szíve beteg,
A szive nehéz ; ez a földre levonja;
,Oh leld igaz arczodat meg valahára !
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek
S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra eltt : —
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként azeltt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga ! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát
És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé . . .
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!
S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. —
-— Nem dörg : méh döng a virágon . . .
Lenn súg a halott : «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »
[Ballada Petőfiről és szemrehányás feleségének, Szendrey Júliának. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor Horvát Árpád történész, egyetemi tanár felesége lett. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.]
"Az sem rossz, mely egy zsémbes asszonyra van írva:
Itten pihen Eszter asszon,
De még a férje is otthon."
/Az sem rossz, A magyar nép élce/
"Tanulni nem szégyen, és én szeretem tudni halottaimról, hogy miben haltak meg."
/Egy magyar nábob/
"Kik a tűzben halnak meg, azok egyszerre a napba jutnak, akik a földben halnak meg, azoknak ott várni kell sokáig, míg mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a függönyök közt besütő napsugárban táncolnak, s miket a nap szemenként szí fel magához. Legszebb a halál a tűzben és szerelemben"
/Egy magyar nábob/
"Kilencedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg mikor képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisült hát, hogy féltemben írok annyit nyakrafőre.) "
/Szilveszter éjszakák /
"Oh be együgyü ember lehetett, aki azt legelőször kitalálta, hogy valahányszor egy csillag aláfut, annyiszor meghal egy ember. Mintha megfordítva nem sokkal szebb volna; valahányszor hullócsillag esik: egy ember születik; az a hulló tűz az égből szálló lélek; égből esett csillag minden ember lelke.
Némelyik meg aztán vissza is megy az égbe."
/Szilveszter éjszakák /
"– Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!
– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a kutyával se tutultasson meg engem, ami igen nagy káromkodás, mivelhogy a kutya akkor tutul, mikor valakinek a halálát érzi. "
/A barátfalvi lévita/
"Héj, gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok (nem is apáitok) föltámadnak a sírból, s főzőkanállal vernek benneteket agyon? "
/A barátfalvi lévita/
"Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát. "
/Nincsen ördög/
"Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda."
/A magyar Faust/
"A kényszermunkára elítélt rab, akitől megvonták a bor, a dohány élvezetét, nem szenved oly keservesen, mint a gondolkodó ember, akitől elvették a papirost. Meg tudom érteni azt a lángszellemű művészt, akitől az orvosok elvették a kartonját, a rajzónját, s aki abba beleőrült, belehalt. "
/Ahol a pénz nem isten/
"Hadd legyen egy boldog sziget a világon, ahol az itt születtek nem ismerik azt a rettenetes kötelességet, amit a kerek világ minden nemzete magára vállalt: megtanulni az emberölés mesterségét."
/Ahol a pénz nem isten/
"A legdélcegebb, a legdelibb férfit kiszemelték, s felvezették a Triton városába.
Ott a piac közepén körülállták a nép szüzei, szép hajadon lányai, festetlen arccal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban..
És akkor így szóltak a választott férfihoz:.
- Te vagy ez évben a Teckatlepoka isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyíik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Tecktlepoka isten lenni, elmúlni, elveszni, meghalni a gyönyörben?.
És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: 'igen', akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve viszik be őt a Teckatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon lányai, azokkal a hosszú, leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymás után, s midőn kijönnek tőle - akkor hajfürtjeik le vannak vágva.. Azokból készül a várost átérő szőnyeg.
E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.
És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, akit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gigásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat."
[Teckatlepoka: a világ teremtője az azték kultúrában]
/Óceánia/
"Átkozott faj! Amíg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te leheleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny, kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, ahogy teremtve vagy. Temiattad pusztul el a világ."
/Óceánia/
"Mire való annyi hős odafenn, ha ellenség nincsen? Mit csinálhatnak ők odafenn harc nélkül? Mit ér a Paradicsom, ha nincs benn dicsőség?"
/Az örök harc/
"A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik."
/Úti táskámból/
"De a szinész együtt hal meg művével,
midőn szemét lehunyja, őt se látják,
S még jó, ha élve nem látta meg azt,
Hogyan temették el - lassan, - feledve.
A gyöngy, mit ő teremte lángeszével
Emberszemének könyje volt: - letörlék."
/Első Lendvay Márton emlékére/
"Mivelhogy a XX-ik század humanus törvényei szerint harminczháromféle neme van az emberélet kioltásának: rablógyilkosság, tömegesgyilkosság, apa-, férj-, gyermekgyilkosság, emberölés véletlenből, önvédelemből, tudományos czélokból, politikai indokokból, fanatizmusból elkövetett emberölés, stb stb. A legszelidebb neme: prophylaktikus emberölés: mikor valaki megöl valakit abból a barátságos előzékenységből, nehogy az egy hónap mulva egy örökölt betegségben sokkal kinosabb módon végezze életét."
/Boszú a túlvilágon/
"- Nem bántja a zaj? - kérdék.
- Dehogy bánt, - felelte mosolyogva - hiszen az az élet, s az élet szép."
/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/
"Szép dolog meghalni, de elfeledtetni még szebb."
/Pulvis et umbra sumus/
"Az Isten kertjében jártam. Ezzel a szép névvel ruházták föl a temetőt."
/Pulvis et umbra sumus/
"Szemem előtt a Gellérthegy egész terjedelmében, megrakva siremlékekkel. Azt nézegessem mindennap, hányat öntöttek már bronzba kortársaim közül? Hát én belőlem milyen rézorrú szörnyeteget fog csinálni a szobrász, ha megnekropóliszosodom?"
/Az új szőlővész, a nekropólisz/
"Nincs olyan nő a világon, aki magát rútnak lássa, ha a tükörbe néz. Az a csodálatos, isteni jótétemény, hogy senki sem hiszi el magáról azt, hogy rút. Mindenki talál az arcán valami szépet, amihez ragaszkodva, fenn tudja magában tartani az önszeretetet. S ez az érzés nem vénül meg, nem múlik el soha. És ha akkor, amikor már halva vagyunk, még bele nézhetnénk a tükörbe, bizonyosan azt mondanók:
'Mégis csak szép halott vagyok én!' "
/A Kráó/
"Az indus brahmai hit szerint minden földről elköltözött szellemnek, mielőtt a 'Visnu' paradicsomába bejuthatna, elébb a nagy Dábao-fa alá kell menni, bűnhödés végett. A Dábao-fának minden levelére fel van írva egy bűne az embernek; s a mint azt a nagy fát a szelek istene, a 'Csiva' megrázza, a vétekjelző levelek egyenkint lehullanak a bűnhödő fejére. S a Dábao-fa levele sújt, mint a villám; mar, mint a kigyó; csíp, mint a skorpió; ráz, mint a hideglelés. S azt egyenkint, levelenkint kell végigszenvedni, kinek mennyi bűne van felírva."
/Vén emberek nyara/
"Negyedik arckép Nyáry Pálé. A 48-as örömnapokban lett e kép falamra felfüggesztve, ő, aki nekem mint jellem, mint férfi ideálom volt; akiről azt írtam, hogy „vas ember”, akit láttam dacolni a sors minden viharaival; láttam bátran megállni a helyét, ott, ahol a legbátrabbak is megremegtek; magam hozzá támaszkodtam, mikor a földet éreztem ingadozni a lábam alatt; aki úgy szeretett, mint a fiát, s én őt úgy, mint apámat; akiről azt mertem egyszer mondani, hogy, íme, itt egy ember, akit a sors arra választott ki, hogy minden csapását kipróbálja rajta! És mikor a sors csapásai megszűntek, vagy legalább megenyhültek; amikor visszaadatott, ami legdrágább, a szabadság és a becsültetés, akkor Nyáry Pál egy rossz napon saját magát levetette a tarpéji szikláról, hová semmi ítélet nem küldé."
/Utazás egy sirdomb körül/