“Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik múzsa megfogta kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.”

/Petőfi mint szinész/

“De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?

Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos értekezéseket, a szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat Érdemkönyvébe. (Ez volt a föladat: a birálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre; akademikus tudósokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki Tavasz czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.”

/Petőfi mint szinész/

“S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utcán, nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, akinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti címer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszínű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén. ”

/Az én kortársaim/

“ekkor azt mondám Petőfinek: Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell.
És aztán kötöttünk kardot.
Karddal járt minden ember az utcán, a diákok az iskolába, a színészek a próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, amivel sétálni szokott, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. [...]
Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, anélkül reggelizni sem ment az ember.”

/Az én kortársaim/

paraplé = esernyő

“Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt írni tőle; lenni osztrák–magyar cenzúrázott poéta s írni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei a Kard és a Lánc, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet mindenütt rokonszenves lángra gyullaszták a szíveket, s az egy Szigligeti népszínműveivel többet tett Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvénycikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba.
Mi többiek is hordtunk egy-egy követ az épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.”

/Az én kortársaim/

“Petőfi többször tett körutat az országban, s amerre járt, mindenütt örömmel fogadták, s ahol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt tüzet-lángot hagyott maga után.
Egyszer aztán a tűzzeljátszásnak az lett a vége, hogy megházasodott s hazahozta Szendrey Júliát. Ezért volt a három szobás szállás. Egy volt az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtunk; együtt ebédeltünk, de vendéglőből hordattuk az ételt: Júlia nem táplált gazdasszonyi hajlamokat.
Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak eggyel. Petőfi Júlia is írt bele: nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.”

/Az én kortársaim/

“Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben francziák.
Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint Just, Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még szakállát is francziásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy, Irinyi, Czakó, Lauka, Kecskeméthy, mind csupa franczia szakállt hagyott, csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.

Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur Rayéenek így mutatott be: „Ez valóságos franczia regényeket ír magyarul.”
Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a rendkívüli.”

/Az én kortársaim/  

“Amint az írói pályára léptem, legelőször is elfogott Frankenburg színbírálónak. Nem értettem hozzá. Mindenkit agyba-főbe dicsértem neki. Rögtön elcsapott. Helyette felfogadott a jó öreg Helmeczy újdonságírónak harmincöt forint fizetéssel, s ott segítettem a Jelenkort megifjítani három hónapig Királyi Pál barátommal, ki főfő szerkesztő volt. Akkor Frankenburgnak, holmi kormányi cselszövény következtében, le kellett mondania az Életképek szerkesztéséről s felmennie Bécsbe; az Életképek szerkesztését énrám ruházta át s ezzel önálló szerkesztővé lettem.”

/Az én kortársaim/

“Szigligeti, akinek versenytársa akartam lenni, meg éppen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámaíró kezdő drámaírót. Furcsa idő volt az.”

/Az én kortársaim/

“az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő író koromban. Hat forintot fizettem egy bútorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő volt a házigazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi fiatal író pajtás velem együtt egy tejesboltba járt és tejet, vajat ozsonnázott, ami került három forintba (havonkint).”

/Az én kortársaim/

"S minthogy az én életíróm ez egyetlen peremet szíves volt felemlíteni, de nem helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek.

Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, aki serfőző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, amire azok inkább kívánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben.
Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanúkat, arra, hogy édes ételre éppen sert kíván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét jurátust és húsz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember.
Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki ihatnék bort? tanút annyit lehetett kapni, ahány seres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processzus. Az első bíróság azt ítélte, hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megapelláltam. A királyi tábla jobb ízléssel bírt, ott a sernek ítélték oda az igazságot. Győztem. Hanem akkor az ellenfél megfellebbezte a perét a hétszemélyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: „Nem bánom, igyatok akár sert, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem tovább!” És soha többet engem a magisztrátus nem látott."

/Az én kortársaim/

"Jókai Mór szellemisége átjárja az Erzsébet körút 44. számú házat. A második emelet 15. és 17/a ajtaja előtt is márványtábla emlékezteti a betérőket, hogy itt élt és hunyt el az írólegenda. Jókai Mór 1899-ben, hetvenöt éves korában költözött az akkor vadonatúj bérpalota második emeleti laká­sába, második felesége, az alig húszéves Nagy Bella családjához.

A körúti házban a sarokban volt a szalon, innen a Dob utca felé nyílt az író hálószobája.

Jókaiék lakása akkoriban csaknem egy teljes emeletet foglalt el. Az ötvenes években azonban feldarabolták és több kisebb ingatlanra osztották fel. A mai középső lakásban halt meg és ravatalozták fel Jókait. Sokáig egy idős hölgy élt benne szegény körülmények között, akinek halála után most egy szájsebész vásárolta meg a lakást."

Forrás: BorsOnline

"Volt idő, azt mondják, amikor szükség volt rá, hogy a nemzeti önérzet ébren tartásáért írjak – most már nincs rá szükség: most már csak magamnak írok."

/A látható Isten/

"Például az Üstökös című humorisztikus vállalatom úgy keletkezett, hogy egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem, s gondterhesen járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fácskáim között, s íme, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet, amihez akkor még minden hiányzott: humorisztikus író, rajzoló és olvasóközönség, csak egy volt meg, ami nem kellett: osztrák cenzúra. S ez a sugallat szülte azt a vállalatot, melynek huszonkét évfolyamában a magyar néphumor van összesítve, s mely rám nézve is egy új fordulópontot képezett, és szabadulást nyitott önerőm útján."

/A látható Isten/

"Harminc év óta mindig hordok magammal egy-egy kis könyvecskét, amibe mindazt följegyzem, amit az élet és könyvtárak tanítanak. Egy kis gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza, s a belejegyzett tárgyak tömege nem egy, de tíz emberélet munkássának alapot adna. "

/A látható Isten/

"Nekem gyermekkori játékszerem sem volt más, mint a palatábla meg az iral.
Amit írtam, ahhoz rajzoltam is, s amit rajzoltam, ahhoz valami történetet is írtam.
A legelső piktúrám hatesztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a történetesen alkaikus vers volt írva: „Búsulást hallata bokrokban egy farkas”. Hogy mi búsította el olyan nagyon azt a farkast, arról most már fogalmam sincs. Hanem a farkas meg a vers most is megvan valahol, mert késsel volt belekarcolva a nagy palatáblába.
Második művészi kísérletem egy szörnyeteg vers mellékletében a hírhedett Rőth-féle család gyilkosának arcképe volt. Ekkor már hétesztendős voltam. Jó apám dicsekedve mutogatta azt az ismerőseinek, s sokáig ott láttam azt a Bibliába eltéve. Kilencéves koromban már két versem jelent meg a „Regélő”-ben meg a „Társalkodó”-ban; az egyik valami négerrel bajlódik, a másik azonban egy ismerős alakot, a város bolondját énekli meg; alányomtatva a nevem, szülöttevárosommal és életkorommal együtt. Ez első siker által elkapatva, rögtön és egyenesen a drámaíráshoz fogtam. Tízesztendős voltam már, ez elég indok rá. Elő is adtuk azt a darabot kortársaimmal. Hanem az irigy kritika agyonhallgatta. S én ennek következtében elég jókor rájöttem arra a tudatra, hogy ha az ember író és festő akar lenni, elébb talán jó lesz iskolába járni.
Azóta mindig iskolába járok.
Az élet és a könyvtár két nagy iskola. A teremtésnek két nagy univerzuma."

/A látható Isten/

"Ifjúságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá, s kezdetben biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ volna hazám, s senki sem neheztelne érette. Én azt egyszerre elhagytam, s választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből vannak fonva, s nimbusza nem világít, hanem éget. És mégis Őt látom e sorsfordulatban; mert nekem ez a pálya minden szenvedéseivel, küzdelmeivel, nehézségeivel együtt a gyönyörök végtelensége volt; menedékem az országos viharokban, vigasztalóm az elcsüggedésben; harminchárom év óta az egyetlen hely, ahol mindig megtaláltam mindazt, amit a nagyvilágban és a kis világban elvesztettem, volt az íróasztal."

/A látható Isten/

"Nem mondhatom, hogy sok szenvedés, megpróbáltatás, viszontagság ne ért volna. Hanem azt mind magam kerestem. Ha meghúztam volna magamat, talán nekem sem jutott volna belőle több osztalék, mint másnak; de mindig űzött a vágy szembemenni a nehéz időkkel, néha még baljóslatok, ellenálló akadályok dacára is."

/A látható Isten/

"És mostan, legvégül, hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, gyámolítóm: édes szép zöld fáim! akiket ültettem, magjáról neveltem, ójtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit suttogtatok nekem? mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? hányszor kerestem nálatok eszmét, felüdülést? mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be? egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? szívnek nehéz háborgásait hogy csendesítettétek el ? Ha egyszer valaki idejön, azt kérdeni, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor.

A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka!"

/Negyven év viszhangja/

"Én professionatus író vagyok negyven év óta. Szépirodalmi munkáim jövedelméből élek, tisztességesen, jogosult igényeimnek megfelelő módon. Akik ebben segédkezet nyújtanak, akik a közönség részvétét számomra fenntartják, terjesztik, méltók rá, hogy hálás emlékezettel kronológiai sorban felemlítsem őket.
Magyar kiadóim voltak: Hartleben Adolf, Heckenast Gusztáv, Emich Gusztáv, Müller Adolf, az Athenaeum, a Franklin-Társulat, Pfeiffer Nándor és István, Ráth Mór, Révai testvérek, Stampfel Károly, Abafi - és a Nemzeti Színház. Munkáimból magyar nyelven mintegy két millió kötet számra menőt terjesztettek el."

/Negyven év viszhangja/

"És én egyátaljában nagyon tisztelem a bírálókat. Köszönöm, ha velem foglalkoznak, s tanulok tőlük. Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok. Ez elrontja a fogat. A kritika keserű, de gyógyít. Sokat köszönök Gyulainak, még többet Aranynak és Keménynek, akik, ha nem nyilvánosan is, de magánhasználatra szánt bírálataikban olykor kegyetlenül bántak velem, s nagyon jót tettek vele."

/Negyven év viszhangja/

"Kerestem a rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambícióm volt, olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott."

/Negyven év viszhangja/

"Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a francia romantikusoknak, azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; - első műveimen észrevehető a Hugo Viktor és Sue Jenő bálványozása; csak a humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. "

/Negyven év viszhangja/

"elküldött az áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte! Mert itt lett belőlem ember; e derék tősgyökeres magyar városban: és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el"

/Negyven év viszhangja/

"Ez alatt mindennapi gyakorlataim voltak a rhetorica és a poézis feladványai; de azok (hála Istennek!) mind elégtek a padláson Komárom bombáztatása alatt; nem kell rettegnem, hogy valaha kinyomtatják."

/Negyven év viszhangja/

"Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: az elseje mindig fúr; a vége, lány előtt csipked s szúr: ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is »furcsa«. Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét; még pedig versben. Az első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek.
Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy 'urak a papok!' (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrincz, akkor épen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő, (Komárom a poéták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem praedicatumostól, az életkorommal együtt: kilenc éves. - Ez volt a fátumom. Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefiscalis."

/Negyven év viszhagja/

"Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Soha sem hallott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban. Mikor kis gyerek voltam, iskolába mentem, Eszter nénémnek a házajtóból utánam kellett addig nézni, míg az iskola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen félelmem fantáziájának. Azok a nagyszakállú zsidók, - azután a veszett kutyák - és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis papírra felírva szüntelen a derekamra kötve hordoztam a végrendeletemet, (8 éves gyerek), amiben arra kérem az anyámat, hogy ha meghalok, ne temettessen el felboncolás nélkül. - Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve eltemettetéstől nem rettegek, halva se temetnek már el engem! hanem a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán."

/Negyven év viszhangja/

"Visszaemlékezem rá, hogy egyszer kis gyermekkoromban felvitt magával az apám a városházára, ahol a hivatala volt, s megmutogatta a nagy vasládákat, amik mesterséges zárakkal nyíltak fel, s azokban azt a sok mindenféle csillogó és penészes pénzt. Egy hivatalnoktársa is jelen volt, az ellenőr. Egy gömbölyű fatányérban álltak a legkisebb ezüst pénzek, ötkrajcárosok. 'No, végy el belőle magadnak egyet!' monda az ellenőr. Szép fényes újveretű pénzek voltak. - "Nem szabad, az a másé" mondám. 'Igen, de én ahelyett egy ócska ötöst teszek vissza a magam zsebéből' biztatott a jószívű gyermekbarát. Erre aztán bátorságot vettem magamnak egy ötöst kiszemelni a sok közül. De nagyon égette én nekem az az ötös a markomat. Mégis csak olyán pénz ez, ami az én apám gondviselésére van bízva. Mikor senki se nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám halálával a számadásait és a pénztárt átvették : öt krajcárral többet találtak benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott öt krajcárom volt. És én annak az ősömnek a véres kezére, aki egy török basát ölt meg, nem vagyok büszke; de az apámnak a tiszta kezére az vagyok."

/Negyven év viszhangja/

"Maga a családomnak a címere is egy kész regény. Ütközet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az oszmánoktól: szándékosan rosszul lőnek. 'Lőj te jobban!' mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyúhoz, célba veszi a török vezér sátorát s úgy odatalál a szakállas golyóval, hogy a vezér halva terül el. Ez mind le van festve a címerpajzsunkon: a zászlótartó az ágyúval a veres mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a középsátorban: csak egy fiatal hajadon hiányzik még (az én praesumtiv ősanyám), aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye, s kész a regény."

/Negyven év viszhangja/

"Előrebocsátom, hogy fatalista vagyok, ómenekben, praedestinatióban hiszek: a földöntúli világ, az életentúli élet, az érzékektől felfoghatatlan lények befolyása sorsunkra meggyőződés nálam. Egész életemen át annyi rendkívüli csoda által szabadultam meg magam kereste veszélyekből, hogy egészen theosophistává lettem."

/Negyven év viszhangja/