"Visszaemlékezem rá, hogy egyszer kis gyermekkoromban felvitt magával az apám a városházára, ahol a hivatala volt, s megmutogatta a nagy vasládákat, amik mesterséges zárakkal nyíltak fel, s azokban azt a sok mindenféle csillogó és penészes pénzt. Egy hivatalnoktársa is jelen volt, az ellenőr. Egy gömbölyű fatányérban álltak a legkisebb ezüst pénzek, ötkrajcárosok. 'No, végy el belőle magadnak egyet!' monda az ellenőr. Szép fényes újveretű pénzek voltak. - "Nem szabad, az a másé" mondám. 'Igen, de én ahelyett egy ócska ötöst teszek vissza a magam zsebéből' biztatott a jószívű gyermekbarát. Erre aztán bátorságot vettem magamnak egy ötöst kiszemelni a sok közül. De nagyon égette én nekem az az ötös a markomat. Mégis csak olyán pénz ez, ami az én apám gondviselésére van bízva. Mikor senki se nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám halálával a számadásait és a pénztárt átvették : öt krajcárral többet találtak benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott öt krajcárom volt. És én annak az ősömnek a véres kezére, aki egy török basát ölt meg, nem vagyok büszke; de az apámnak a tiszta kezére az vagyok."

/Negyven év viszhangja/