"Én valóban várom, hogy európai parlamentjeink valamelyikében egy lelkes emberbarát fel fogja emelni hatalmas szózatát az illető szakminiszterhez: „Van-e tudomása miniszter úrnak, hogy Afrika mélyében, a niám-niámok országában, milliói az embertársaknak ínséget szenvednek, még nagyobb nyomorban élősködnek a Pápua-szigetek lakói, kiknek a bográcsaik már kiszáradtak a hús nem létele miatt? Ha van tudomása róla, hogyan kíván rajta segíteni?” S erre a szakminiszter a következőt fogja válaszolni: „Igenis, teljesen értesülve vagyok említett embertársaink nélkülözéséről, s a következő, gyökeres intézkedéssel szándékozom rajta segíteni. Nálunk, Európában tízezrekre megy a száma azoknak az életuntaknak, akiket a hírlapok öngyilkosoknak neveznek. Ez kárba veszett anyag. Én most egy nagyszerű vállalatot alapítok, állami szubvenció mellett, melynek feladata lesz minden ország tengeri kikötőjéből havonkint egy hajót elindítani Dél-Afrikába és a Szigetvilágba, mely az öngyilkosságra elszánt embereket rendeltetésük helyére ingyen elszállítsa, s szűkölködő embertársainknak kiszolgáltassa.” És ezen vállalatnak fényes sikeréről kezeskedem. Mert amilyen utálatos és undorító bűn az öngyilkosság, s annak elkövetőjét amennyire elátkozzák hozzátartozói is, a hulláját a temető árkába hantolják el jeltelenül; annyira dicső és magasztos életbefejezés, ha az életunt földi maradványai lelkesült lakoma következtében a legdicsőbb sírba, emberi gyomrokba temettetnek el, s lelküket nemcsak bűn nem terheli, nemcsak átok nem kíséri, de sőt mindenki, aki végtisztességtételükön részt vett, nagyot cuppantva a szájával, azt mondja: „ez az ember nagyon jó volt”. Ez öngyilkosokat összegyűjtő vállalatnak, reményem szerint, fényes jövendője lesz, s a niám-niámok és maforik nemzete örök időkre boldogíttatik.
De úgy látszik, hogy ez az ügy még nem került a parlament elé."
/Ahol a pénz nem isten/