"Sok jó volt, amit szerettem ezen a világon, sok elmúlt már belőle: a többit itt kell hagynom. Megnyugszom benne. Hanem hogy az íróasztalomat itt kell hagynom: azt sajnálom."

/Negyven év viszhangja/

"Nem tartom semmi érdemnek, hogy sokat dolgoztam; nem követelek érte se a jelenkortól, se az utókortól semmit, még azt sem, hogy olvassák. Magamnak írtam; gyönyörűségem volt benne. "

/Negyven év viszhangja/

"Ha hibásak a regényalakjaim, az a hibájuk, hogy nem látom őket; mert bennük vagyok. Ha kívülről mintáznám őket, lehet, hogy jobb lábon állnának; - de mi lenne a szárnyaikból?"

/Negyven év viszhangja/

"És amíg ezt a földglóbuszt, aminek Magyarország a neve, annyiszor körülkerültem, mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást váltó kornak! élők és halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban kifogyhatatlanok. Emlékkönyveimben annyi tárgy van följegyezve, hogy egy másik negyven év sem volna elég azokat mind feldolgozni."

/Negyven év viszhangja/

"Ülve soha sem gondolkozom, hanem járkálva. Előbb az egész hosszú regényt apróra kidolgozom a fejemben, a legrészletesebb dialógokig (kivéve a leíró részeket). Ilyenkor a fantázia átveszi a memória szerepét s az egész munka úgy készen van a fejemben, hogy le tudnám diktálni. Hanem diktálni nem szeretek; mikor dolgozom, nem akarok emberi arcot látni. Mikor aztán leülök, akkor egyszerre megírok egy nyomtatott ívet; de megesik, hogy kettőt is, egy szó kitörlés, igazítás nélkül. S hogy valósággal a képzelet pótolta az emlékezetet, bizonyítja az, hogy egy év múlva már úgy olvashatom a regényemet, mint valami idegen munkát, nem tudom, mi van benne, s nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a regényhősöm hogy fog kigázolni abból a hínárból, amibe belelovagolt?"

/Negyven év viszhangja/

"Bele kell melegednem a tárgyamba: a nélkül is lehet ugyan írni, hidegen, kiszámítva; hanem olyan munka is az aztán. Lehet, hogy szabályszerűbb, de én azt akarom, hogy az olvasó érezze azt a meleget, a mi engem hevített."

/Negyven év viszhangja/

"Elmondom az egész titkomat: utánam csinálhatja akárki.

Vagy egy vezéreszmém akad, vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag megoldatlan esemény az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, lelet.

Akkor ehhez meg kell taláknom az alakokat, a mik ezt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok munka, buvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. Útmutató a korszak; de még arra is rá kell előbb találni, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Annak a kornak a szokásait, hangulatát, fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét, kifejezéseit is át kell tanulmányozni; gyakran a történet helyszínét beutazni, tájak, viseletek rajzait felvenni, műhelyek titkait tanulmányozni, szaktudósoktól leczkét venni, stb stb.

Mikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regénymese egész szövevényét. itt már nem segít senki: egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába: iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencznek, a zsugorinak a lelki állapotját épen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos boszúállóét. Ilyenkor, ha a családom tagja, vagy a legkedvesebb barátom háborgat is, roszúl esik; lehet hogy akkor épen zsarnoki kedvemben talál, indulatos vagyok; vagy elérzékenyülök a könnyekre fakadásig; vagy az egekben járok és gyönyörködöm. Egy ajtónyitás, s az egész hangulatnak vége van."

/Negyven év viszhangja/

"Igaz, hogy ez a közreműködés csak olyan , mint amikor Liszt Ferencznek a figyelmét megragadta ez a népdal: nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret! s csinált belőle egy nagyszabású oratóriumot. Én is csak egy akkordot kapok meg, egy végső catastrophát, s ahhoz kell hozzá divinálnom a megelőző regényt."

/Negyven év viszhangja/

"Ennek a négy különböző korszaknak minden eseménye, minden alakja átvonult a szemem előtt. Kicsiny pont voltam benne, de mindenütt ott voltam.

Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjukon, s futottam futó betyárokkal együtt úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt; s láttam a világot fejemre szakadni Világosnál; ettem czigány bográcsából s királyi asztalok ezüst tálairól; voltam szegény ördög, a ki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, a ki százezrekkel hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-szalag; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hívatni írókirálynak és Kossuthkutyának; huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam; - egyiket se bántam meg."

/Negyven év viszhangja/

Végrendeletem

Én, alulírott dr. Jókai Mór a mai napon a következő végrendeletet teszem: Lelkemet Istennek, poraimat az anyaföldnek ajánlva, teljesen ép elmével és testi jó egészségben, minden külső kényszerítés vagy befolyás nélkül vagyonomról eképen intézkedem elhunytom esetére: Miután fogadott leányomat, Feszty Árpádné Jókai Rózát az őt megillető köteles részen túl is már életemben kielégítettem, különben is részéről életemben sok keserűséget szenvedtem: annál fogva elhalálozásom esetére minden ingó és ingatlan vagyonom és járandóságom öröklésére nézve, általános és egyetlen örökösömmé szeretett feleségemet, dr. Jókai Mórné, született Grósz Bellát nevezem ki. Ezen végrendeletemet saját kezűleg írtam és aláírtam.

Kelt Budapesten, 1903. február 20-án.
Dr. Jókai Mór

"Jókai nizzai tartózkodásáról számol be a Magyar Nemzet 1904. január 16-i száma. Ekkor közli Jókainak egy jó barátjához küldött levelét. Természetesen, mind a két fél hozzájárulásával. Jókai levelének kivonata:

Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, még melegesebb szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet.
Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm választotta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos...
Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel:

Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!"

"Egy ajtócsukás nem hallik a háznál... Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül... Egyedül étkezem reggel, délben, este... Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Úgy tetszik, mikor a bevégzett munkát a fiókomba zárom, mintha kriptaajtót csuknék be."

/Solitudo/

"Azóta negyven év elmúlt, hogy a Magyar nábobot megírtam, azóta sok mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvenc munkámnak, s midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet, nem találok benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy „ma” nem tudnám ezt így megírni, mint negyven év előtt."

/Egy magyar nábob/

"Ezen az úton regélte el nekem a feleségem azt a jelenetet, amin a Magyar nábob kezdődik. Ő találkozott egykor, nagyváradi vendégszereplése alkalmával, éppen ilyen árvízlepte sík pusztán a szemközt utazó alföldi dinasztával, akit egész Magyarország Józsa Gyuri név alatt ismert. Ez volt az első eszmecsíra, amiből én a Magyar nábob-ot megköltöttem."

/Egy magyar nábob/

"egyszer csak azt mondta az államhatalom, hogy „hands off”, magyarul „kacsi!”, s azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, ami a 48/9-es időkről szólt, szépen betapostatta papírmasénak; Sajó barátom letűnt a láthatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Óceániába, egy elsüllyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már éppen valami magyart kívántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő Dalmájával, valahol a Káspi-tó mellett. Ezen a réven mégiscsak csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot; az államhatóság szemet hunyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és hazaszeretők – az obi pusztán?"

/Egy magyar nábob/

"mikor a magyar történelmi regények terére átbarangoltam, ott meg éppen minden alkotás a képzeletre volt bízva. Az Erdély aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvú ember megírásánál egyedüli kútforrásom volt Cserei Mihály naplója. Egy vonás, egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfóniát kifundálja belőle. Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot, erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dinasztákat; senki sem cáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monográfiája, Décsy ozmanográfiája legalább segített stílszerűen felöltöztetni az alakjaimat. Ugyanezen a hippogriffon süvöltöztek azután a török elbeszéléseim: a Fehér rózsa, Janicsárok végnapjai, Véres könyv."

/Egy magyar nábob/

" mikor a Hétköznapokat írtam, hol a képzelem, hol az életismeret ragadta magával a másikat, s az erősebb önkényével vitte magával pusztákon, ingoványokon, szalonokon, csárdákon és emberi szenvedélyeken keresztül, amerre neki tetszett."

/Egy magyar nábob/

"Megköltés: ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig nem volt, s szükség volt rá. Írókra nézve ez műszaki kifejezés. Meghatározója annak az agyműködésnek, amíg az író egy alapeszméből, amit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot. [...]
Hát én a galamboktul vettem a példát. A galambköltésnél felváltja egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat, az emlékezet, az ítélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre melengetni.
Pusztán fantáziával lehet írni szép meséket; fantázia nélkül lehet írni remek korrajzokat; de a regényírásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni. Ez az én elméletem. "

/Egy magyar nábob/

"Kilencedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg mikor képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisült hát, hogy féltemben írok annyit nyakrafőre.) "

/Szilveszter éjszakák /

"Nekem is van egy unokaöcsém, a ki géplakatos. Nagyon becsülöm azt az életpályát. "

/A nagy ellenség/

"Ha a születésem napján megmutatták volna azt a sok tiszta papirost, a mit nekem majd mind tele kell irnom, bizony azt mondtam volna rá, hogy: Visszaszületek! "

/A ki holta után áll boszut/

"Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:
- Íme, az igazi francia író a magyarok között.
Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak. "

/A ki holta után áll boszut/

"Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy kurta kocsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel, tormával, a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy pisztolyt esténkint = 2 deci). "

/A ki holta után áll boszut/

"Aztán még egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem félni a kísértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt írtam titokban. Itt készültek legborongósabb részletei a Hétköznapok-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van benne irva apróra, egész valóságában.
Már három vármegyében ismertek akkor: Veszprémben, a hol első novellám megjelent a Tavasz-ban, Komáromban, a hol nyílt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az --ó--ó aláírású leveleket én írom, és abban a vármegyében, ahol a bántódi uradalom volt."

/A ki holta után áll boszut/

"Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. - Elfujta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: juliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt."

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"Én legalább gazdasági gépet nem adok kölcsön senkinek.
Aki pipázni szeret, tartson tűzszerszámot."

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"A summa summarum pedig az, hogy énnekem tizenhárom év óta, hogy a filoxéra a szőlőim kétharmadát elpusztította, a pinczémet folyvást sikerül régi állapotban föntartanom, s az én asztalomra csak olyan bor kerül, a miről bizonyos vagyok, hogy nincs benne szőlőczukor, se spiritusz, se idegen borkő, se kénsav, se tannin, se fukszin, se gliczerin; a mely nem ismer se gallizirozást, se petiotirozást, még vizahólyagot sem; az én boromban nincs más, mint a szőlőfürt nedve. S ez nagy uraság! "

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"Akkor még azok a vastag krajczárok voltak, a miket a hagyomány szerint Mária Theresia királynénk azon czélból veretett, hogy a kincstárnokát rászedje vele: ki is sokat opponálván a miatt, hogy a királyné igen bőkezűleg osztogatja aranyait a kolduló barátoknak, azontúl ő felsége kétfelé nyitható krajcárokba rejté alamizsna aranyait. Még gyermekkoromban én is akadtam többször ilyen kétfelé nyitható krajcárokra; de biz azokból az aranyakat akkor már kivették."

/A magyar Faust/

"Egyik alkalommal, mikor főbenjáró országos ügyet tárgyaltak egyszerre a képviselőházban és a főrendiházban, meglehetősen feszült politikai légkör keletkezett; Mikszáth a folyosón odalépett Jókaihoz és gyanútlanul megkérdezte tőle:
- Móric bátyám, hányat ütött az óra?
Jókai ezt - talán joggal - úgy értelmezte, hogy Miszáth titkosított politikai információkat óhajt kapni tőle. Kedvesen kitért a felelet elől, s mosolyogva így válaszolt:
- Hát órád vagyok én neked? Járok, ütök … de nem mutatok!
Ezzel jól hátba vágta Mikszáthot, majd tovább sétált."

/Juhász András: Apróságok nagyságokról/

"Egy jóbarátunk feleségének fia született; a derék ember azt kívánta, hogy a fiának eggyel több oka legyen időjártával korhely világkerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poétát: Petőfi volt az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál, szerencsére a leendő komaurunk nem bízott az emlékező tehetségünkben, s maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk, s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonnyal, akinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni a templomban.

A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végezendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképpen nem sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék, s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyás csecsemő rettenetesképpen! Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!
Aztán felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy Úr imáját.
Azt elimádkozta szépen. Utána gondolá még azt is: "és őrizzen meg téged attól az Úr, hogy valaha verseket írj."

Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerint három kérdést intézett a csecsemőhöz.
- Ellentmondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak annyit kellett neki mondani, hogy "igen".
Ehelyett ő azt felelte:
- Nem.
- Dehogynem! - suttogta a bába, megrángatva a kabátját.
- Igen, igen! - sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni a tévedését, s oly zavarba jött efelett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
- De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? - kérdeztem tőle, amint hazafelé értünk.
- Tudod - mondá ő -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.
De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot."

/Petőfi mint keresztapa/