"Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: az elseje mindig fúr; a vége, lány előtt csipked s szúr: ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is »furcsa«. Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét; még pedig versben. Az első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek.
Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy 'urak a papok!' (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrincz, akkor épen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő, (Komárom a poéták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem praedicatumostól, az életkorommal együtt: kilenc éves. - Ez volt a fátumom. Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefiscalis."

/Negyven év viszhagja/