"Igen érdekes tréfa, Thierry Attilájának német fordításában az, hogy a nagy király lakomáját a fordító azzal végezte be, hogy kompótot csemegéztet az egybegyűlt hadfiakkal.

  Az eredeti szövegben "compotatio" áll, ami azt jelenti, hogy a derék hadfiak ebéd után nagyszerű áldomást ittak, a szelíd érzelmű fordító azonban sokkal tisztességesebb mulatságnak találta ennél a kompótot feltenni Attila asztalára.

Szinte képzeli az ember maga előtt, hogy ette Priscus rétor, a bizánci követ tele sisakjából a tutti-fruttit szép kávéskanállal, hogy mártogatták a piskótát az osztrogót fejedelem és Attila a befőtt ribiszkébe, s hogy ült neki öt-hat nagy bajuszú hun vezér a pajzs közepére kiszedett fagylaltnak, míg az alsóbb rendbeliek süvegre rakták a liktariumot.

Csak arról kellenne még értesülnünk, hogy melyik boltból anticipálták ahhoz a sok befőtthöz a cukrot, melyet csak ezer év múlva ismertek meg Amerika feltalálásakor."

/Mikor az ember valami nyelvet tud és nem tud/

"A halárus nők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük."

/A Duna-parti élet/

"A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?"

/A Duna-parti élet/

"Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar!"

/A Duna-parti élet/

"Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak."

/A Duna-parti élet/

"A karám a pásztor nép hajléka: fecskerakású fal, nád födél, kívül kirúgó eresz, az alatt áll a polcra elrakva az egész hétre való kenyér, s nagy fabödönben az étel, amelyet a csikósnak, gulyásnak a városban lakó felesége hoz ki vasárnaponként. Csupa savanyú lére készített ételek: fehér ecetes kaszáslé, töltött káposzta, espékes, savanyú paszuly. Ez a puszták szakácskönyve."

/Debrecen/

"A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, akik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak, s jobb kezükbe fogott hosszú nyelű fakanállal vízszintesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemegeféle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyűszűnyit kell belőle főzni, ahány evő lesz."

/Úti táskámból/

"rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománcú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert böjti eledelnek is elnézhető, mivelhogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek."

/Úti táskámból/

"A Tisza menti magyar nép általán véve "vízivó". Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ad. A munkás, a pásztor kinn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte, s attól az meghűsül. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerül használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem böjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a rosszul ivásban. "

/Úti táskámból/

"Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátssza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ad egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem tja a gyomrát. Amellett minden ételéhez használja a természetkínálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve issza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s ami általános panacaea, a paprika! Ez az, ami a lázt elkergeti! De az idegent is, aki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, amely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő!"

/Úti táskámból/

"Az a király, aki ezeket a művészi ízlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánként összehordta: mint nemzeti kedvenc ételt adja fel asztalára a „Pumpernikkelt”, azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igenis a Pumpernikkelt írós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és amidőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delíciával költi el a pazar bankett végén azt a kedvenc nemzeti eledelt."

/Berlin/

[Konfitura = dzsem, Lucullusi lakoma = bőséges, pazar, pompás]

"Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehetkenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővelhajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellettsemmi különbséget nem tesz. "

/Utazás a harangokkal együtt/

"3? - Sohse egyél olyan kenyeret, a mely nem három napos. […]
6? - Sohse igyál olyan bort, a mely nem legalább hat esztendős. […]
Végre a 9?
Ennek a megoldása pedig az, hogy csak minden kilenczedik nap nézz a te asszonyodnak a szemébe. Így élsz száz esztendőket."

/3, 6, 9./

"Ez a minden szegény ember dajkája, az újkori mythologia százemlőjű Izis-bálványa: a krumpli.
A szegény, alázatos krumpli, a ki nem jár arany kalászban, mint a búza, nem ragyog piros fürtökben pálmafák koronája alól, mint a datolya; hanem elrejti magát a föld alá, s visel olyan fakó mundért, mint azok valamennyien, a kiknek nincs más reménységük, mint a krumpli."

/Az egyhuszasos leány/

"A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; aki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; aki takarékoskodik vele: hosszabban él."

/Aki a szívét a homlokán hordja/

2006-ban jelent meg egy cikksorozat a Magyar Nemzet oldalain, Kalandozások a magyar konyhában – Jókai listája címmel. Sajnos azóta az oldal nem elérhető, ezért a cikkek itt olvashatók (pdf).

"Van nekem egy jeles névrokonom Kommárommegyében: nem keresztnévről, de vezetéknévről druszám, a ki igazán népszerü ember. — Művei sokkal szélesebb körben elterjedtek s sokkal kelendőbbek voltak, mint az enyéim. Lisztet készített. Az ő mundlisztje, császárlisztje, numero nullája levágta valamennyi gőzmalom termékét."

/Az én druszám/

"Sonkával és filozófiával minden helyzetet elfogadhatóvá lehet tenni."

/Soha nem egyedül/

"Az éhség nálam ritka vendég; pedig de szeretek vele egy asztalnál ülni."

/ /Utazás egy sirdomb körül/