"az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál, hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment mellette, s a háta mögött van. "

/Az asztalos családja/

"Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember, amíg rá nem gyújtott. "

/A barátfalvi lévita/

"A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás; parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással össze nem csókolóztak. "

/A barátfalvi lévita/

"Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy „de már ebből eszünk!” "

/A barátfalvi lévita/

"a magyaroknál ez a megszólítás a bizalom kifejezése. „Fiam”-nak nevezi a férj a feleségét s a feleség az urát. "

/A barátfalvi lévita/

"Mert a magyar csak akkor fizet magátul, ha megharagítják. "

/Nincsen ördög/

" Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről Csokonay azt állítja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan nincs ? "

/Jocus és Momus/

"Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre, és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük. "

/A Hargita/

"Kegyelmed csak egy ember, én is csak egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, ahogy Istennek tetszik, de most Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a fejedelemséget, soha sem lesz itt többet úr a magyar. Menjen innen kegyelmed Isten hírével s teljesítse azt, a mit az ország rendei határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt bírni, mert Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat - ellenségeim meg fogják tudni - leányom hírneve oda lesz; de azért kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több, mint az én becsületem... Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom, hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed, ha fejedelemmé lesz, leütteti és azért mégis kényszeríteni fogom kegyelmedet, hogy fejedelme legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról van a szó. "
(Bethlen Gergely Apafi Mihálynak)

/Koronát szerelemért/

"A toborzót végezve, lerakták kardjaikat a férfiak, miket addig balkézben tartottak, s ekkor kezdődött a fáklyatáncz. Két ifju legény két égő viaszfáklyát vett kezébe, miken fölül ezüst tálak voltak, hogy a viasz az öltönyökre ne csepegjen, s majd egymás kezét fogva, majd ismét egymással körültánczolták a termet, míg annak két ellenkező végéhez érve, az ott álló hajadonok és ifju hölgyekhez értek, s egyet-egyet kiválasztva közülök, azok előtt térdeiket meghajták s átnyujták nekik a fáklyákat, azok egyszer körüllejtve, hasonlóan kiválasztának egy-egy férfit, kiknek a fáklyákat átadták, az egész táncz fáklyákkal való játékban állott, mely addig tartott, míg minden férfi és hölgy egyszer körültánczolt."

/Petki Farkas leányai/

"A boldog emlékű tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban, csípőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha egyenesen a tárogató dictálná beléjök.

Erről mondhatta azt a vers: Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza. Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz. Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét fölemelve tánczolt.

Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség. "

/Petki Farkas leányai/

" A tárogató szólt a lakomáknál, rikoltozó hangja kaczagva, vihogva vegyült a vig zajba; - az sírt a gyásztorban, a halottkiséret halk zokogásához vegyitve siralmas, méla dallamait; az rivallt harsogó, buzdító szavakkal harczi riadót a csaták kezdetén, s voltak hangjai, a mik úgy-úgy illettek a kardcsattogáshoz!... az ébreszté édes csalogányhangokkal az alvó menyasszonyt, midőn ablakára szállt a hajnalsugár... Kár, hogy úgy elveszett, hogy nem is ismerjük."

/Petki Farkas leányai/

" azóta árvaságra jutott a magyar zene, csak a czigány tudja még azt, a legelhagyottabb vendége a magyar földnek."

/Petki Farkas leányai/

"Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar, azt már nem tűrhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az itthoni németnek, hogy annak státusadósságait elvállalta, hadseregét tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem tűrheti a lelkem; azért már kardot rántok, s megyek véremet ontani, ha kell."

/A véres kenyér/

"Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanuinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hízelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica."

/Párbaj Istennel/

"Amíg a földnek egy területén magyarok fognak élni, azoknak a kezéből senki ki nem fogja énekelni a kardot, a fegyvert. Amíg hazaszeretet fog lángolni a magyar szívben, addig annak a kardnak az élét, annak a fegyvernek a golyóját se a te tízparancsolatod, se Mózes sinai kőtáblái, se a Messiás tiltó mondása meg nem fogja akadályozni, hogy embert öljenek, aki hazájuk ellen támad."

/Ahol a pénz nem isten/

"„éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!"

/A királykoronázás/

"Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus.
…
S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebániatért "Eskü tér"-nek.

Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni."

/A királykoronázás/

"Nincs olyan osztály, mely a múzeumokat ne látogatná. Minden kiállításnak, képtárlatnak nagy közönsége van; s a színházak minden szakasza megtelik, még a Shakespeare és Sophokles tragédiáira is. Hogy Budapesten nyáron át is folyást két színházban lehet előadásokat tartani, bizonyítja, hogy azok a néposztályok, melyek nyaralni nem mehetnek, a művészetben keresnek üdülést. Komoly természetű fölolvasásokon, minőket a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság s számos tudományművelő társaságok rendeznek, az Akadémia üléstermei rendesen megtelnek érdeklődő közönséggel."

/Társadalmi és politikai élet/

"A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-án már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezrenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal.
A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katholikus legényegyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plébánosok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőrdrabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acélsisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérlettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai.
Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, ahol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-i ünnepnap munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni."

/Ájtatosságok/

"A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti, s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét, s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott: pap és ügyvéd is vált közülük. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon."

/Közlakomák, mulatságok/

"A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?"

/A Duna-parti élet/

"Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak."

/A Duna-parti élet/

"Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is; s éjfélenként Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél.
– Mindez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. […] És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet."

/A Margitsziget/

"Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margitszigetre átlátogatni. A Duna-parti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat."

/A Margitsziget/

"Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről evezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, később a jégpálya csarnoka, a cirkusz, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóversenypálya, az artézi kút és az artézi fürdő.

A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítra, körös-körül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt továbbhaladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kísérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavilonjaival, hodályaival, aklaival és fészereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva.[...] Itt van a cirkusz is, egészen vasból épült nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt."

/A Városliget/

"A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király utcából kifutó hatsoros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hívták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhunyt kedves leánya emlékének megörökítésére."

/A Városliget/

"Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és Két pisztoly-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek."

/Budapesti élet/

"Ó, kedves Pestem!

Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád."

/Pest a XVII. században /

"Legelső helyen járdal ezek előtt a debreceni cívis polgár (ahogy magát neveztetni szereti), a ház és külső birtokok ura. Zömök, derékban kifejlett alak; fiatal korában karcsú, nyalka termetű; arca komoly, nevetésre nem mindig hajlandó; csak a jólélés miá gömbölyű; amit mond, előbb meggondolja, s aztán válogatott szavakkal fejezi ki: kiejtésében is megközelíti a színpadon és szószéken használt magyar nyelvet. Nem egykönnyen ismerkedik; amiért azt szokták mondani az olyan emberre, aki nem látja meg, akit nem akar, hogy debreceni szeme van. Viselete egyszerű, kék posztó magyar ruha, régebben esős időben zöld krispin, vörös gallérral, kezében hosszú pálca, fején széles karimájú, hegyesen gömbölyű kalap. Ezüstláncot, gombot csak ünnepnap hord magán. […]
S a debreceni cívis polgár címét nem lehet csak úgy a maga kedvéből elfoglalni valakinek; még bele születni sem elég. Maga a cívis polgár fia is csak akkor lesz azzá, ha leteszi a kemény, nehéz esküt, hogy a királyhoz, a hazához, Debrecen városához s mindenféle szabadságokhoz holtig hűséges marad. Erről oklevelet kap, s taksát fizet érte."

/Debrecen/