"Azonban még a pásztor nép közt sincsen egyenlőség, itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás, azután jön a csikós. Gulyás és csikós még barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest komázik, akik között rangban előbb áll még a kondás (ami jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debrecenben), utoljára jön a juhász."

/Debrecen/

"Ez a pásztor nép a legéletrevalóbb faj, mely tavasztól télig a pusztán, télen nagyrészt a gazdák tanyáin tölti életét. Kényelemről, kényeztetésről fogalma sincs. Edzve van minden viszontagságához az időjárásnak; a szabad ég alatt van járása-kelése. Jól él, de mértékletesen; bort ritkán iszik, a pálinka még nem mérgezte meg a vérét, mirigyes nyavalyát nem hord az ereiben; idegennel soha össze nem keveredett; ma is bátran mintaképül mutatható be, hogy ilyen volt a magyar ezer évvel ezelőtt az őshazájában. Papot, templomot évszámra nem lát, mégis tudja, mi a becsület; gazdája jószágát hűségesen őrzi s szereti az állatait, amelyeknek az ivadékaival együtt nőtt föl; valamennyinek ismeri a leszármazását. Amíg bojtár, engedelmes; ha írni, olvasni tud és számadóvá vénült a bojtárjával emberségesen bánik. Sok tudományt nem tanul, bár gyerekkorában a városi iskolát megülte, hanem azért a maga munkáját napokra, órákra be tudja osztani. S jó könyveket örömest olvas; ismeri a népies költőket. Maga is bír költői hajlamokkal; népdalokat csinál, amelyeknek szövege, dallama egyszerre születik, s azok mind a pásztoréletről szólnak. Megtudja az időjárást, s nem kérdi azt a kalendáriumtól. A hortobágyi puszta térképét úgy ismeri, hogy éjjel sem téved el rajta, s tudja, hogy meddig tart a határ, ahol az ő jószágának legelni szabad, pedig nem mutatja azt határkő. Gyors eszű, jó szívű; bajba került embert megsegít jutalom nélkül, s az idegen iránt barátságos. Nincs ezek közt dolga a bírónak; még csak egy csendőr sem vigyáz rájuk."

/Debrecen/

"És újra felnőtt a pálma. Mert gyökerei a debreceni respublica elöljárósága és a nép erkölcseiben voltak megerősödve. Ez ős puritán erkölcsöket szigorúan kezelt törvények őrizték. Szemérmetlenség, bujaság, káromlás, sőt egy ideig a pipázás is irgalom nélkül kínzással és halállal sújtatott. Céhbe lépő férfinak egy év alatt meg kellett nősülnie; a házasságtörést fejvétellel büntették; a hadból eltávozó polgár házát lebontották."

/Debrecen/

"Maga Debrecen városának a címere első tekintetre meglepi a heraldika búvárát. Annak az összeállítása egész történelmi feladvány. A címer paizsában egy fehér bárány, feje körül arany glória, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a vért fölött egy koronás nyílt sisak, azon egy lángok közül emelkedő phoenix, s afölött balra egy sugárkoszorús arany nap, megannyi korszakos emléke Debrecennek, A zászlós bárány a feltámadó Üdvözítő jelképe, II. Endre jutalma a szent földön tett szolgálatokért; a kitárt könyv, a lángok közül feltámadó phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére, s a terhe alatt növekedő pálmafa I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debrecen nagy érdemei iránt."

/Debrecen/

"Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, ami lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit- pipáját, dohányát, só-, paprikatartóját meg a szerződését. Pénz nincsen benne."

/A Hortobágy/

"Abád már a Tisza-part közelében van: védik a homokos halmok, melyek szőlőkkel vannak beültetve. Itt volt a modern gazdálkodás legelső kísérlete már a negyvenes években: cifra malom, vízhúzó gép, sör- és pálinkagyár; mind följegyzésre méltó csodák, a francia Lejeune testvérek kezdeményei."

/Úti táskámból/

[Abád város]

"A Tisza menti magyar nép általán véve "vízivó". Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ad. A munkás, a pásztor kinn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte, s attól az meghűsül. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerül használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem böjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a rosszul ivásban. "

/Úti táskámból/

"A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését.

Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek.
…
Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt."

/Úti táskámból/

"Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetkőztetett, mely ahány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arca vonásain, szívében, szavában.

Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvírók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke, bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dűlő utak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl."

/Úti levelek/

"Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen egyesít."

/A berlini magyarok/

"Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, aki osztogat; olyan pedig nincs."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Igazán nagy hibát követett el ősapánk, Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, ahelyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent Péter templomának egyik művészi oltárdomborművén megvan örökítve, amint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? Mért nem lett egyúttal keresztyénné maga is? S maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniuk az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a „Kálvinista Róma” helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini, s volna jegybankunk minden városban három, egymás piculáit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, aminek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klímánk alatt nem lehet az embernek az örökös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten."

/Utazás a harangokkal együtt/

[ cum gentibus = népeivel, nemzeteivel ]

"A pesti rakpart élénkebb képet mutat. Ez igazi emporium jellegével bír gőzösei fürge rajával míg Trieszt kikötője oly mozdulatlanul áll, mintha photographnak fogadta volna meg nyugalmát."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Szabadelvű Magyarország! E szóban ki van mondva az, hogy Magyarország minden lakójának egyforma anyai szeretettel tartozik; - de azonban minden lakója is egyforma fiui szeretettel tartozi neki. Magyarország nem ismerhet keblén mostoha fiakat; de viszont fiai sem ismerhetnek kívüle édes anyákat."

(nyílt levél, Magyar Sajtó, 1862)

"Hivatása a magyar irodalomnak végbevinni azt a nagy munkát, amit sem fegyverünk, sem diplomatiánk nem tudott befejezni: a velünk egy hússá, de nem egy lélekké vált nemzetiségek meghódítását. Nem azt a hódítást értem itt, amit a hatalmasabb erőszak a gyengébb fölött gyakorol, hanem azt a lelki egybeolvadását az értelmiségnek, melynek közös útján találkozva, egymást buzdítva, elismerve, ami nekünk szent, másnál is megbecsülve, az erősebbnek fitymálását, mit velünk éreztetnek, nem fizetve vissza a nálunknál kisebbeken; elérjük azt a nagy diadalt, melyben mindenik fél nyert és egyik sem vesztett."

/A magyar irodalom missiója/

"A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár, íróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hősszívű szerelmes, borasztalnál vígkedvű cimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán, kedvese ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe kedvese."

/A vörössipkás/

"Szárazon nem lelkesedik a magyar."

/Világszép leányok/

"Legyen úgy, mint régen volt
Süvegelje meg a magyart
Mind a német, mind az oláh, mind a tót,
Legyen úgy, mint régen volt
Hogy ne legyen a magyarnak
Se dolmányán se jó hírén semmi folt.
Legyen úgy mint régen volt
Tele legyen a magyarnak
Mind itczéje, mind pinczéje, mind a bolt."

/Világszép leányok/

"Indulj cspatom
Harczi utadon
Bátran, szabadon:
Diadal nyomodon!
Trombita szól dob pörög:
Harczi árma égre tör:
Reng a föld, az ég dörög
Ezredünk küzdésitől.
Áldást zeng szája,
Hogyha eszébe jut hazája.
Nem kiméli a drága vért
A honáért s a szabadságáért,
Nem a vért!
Majd ha visszatérünk,
Hősi babér lesz diadalbérünk
Hogy ha összetörve lesz minden láncz
Győzelemmel harsoghatjuk: a magyart ne bántsd."

/Világszép leányok/

"Lásd, a magyar jellemnek titka ez.
- A száműző hazához visszatérni,
- A nemzetet, ha üldöz is, szeretni,
- S a sujtó jobbot hűséggel fogadni
Nem tud több nemzet ugy, mint a magyar!"

/Hős Pálffy/

"Ne hadakozzék nyelvvel a magyar!
A mely sebet kard vágott, az begyógyul,
De a mit éles nyelv vág, holtig elfáj."

/Hős Pálffy/

"Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja, a magyar zene :
Az a dal, mely szivből jött és szivbe
Visszatér; mely együtt sír velünk,
Mely beszél, mit el nem mondhat a száj,
Mit belül csak némán érezünk;"

/Liszt Ferenczhez/

"Buda, mint Magyarország második fővárosa, valóságos fészke a magyarizmusnak, a mit nem is lehet másképen képzelni. Van több tanintézete, főleg egy reál iskolája, a hol a növendékekbe leydeni tölcséreken keresztül töltik 'erővel' a magyar nyelvet, különösen egy R-r nevű tanár (igen jeles, derék férfiú!) rendkívüli apostola a magyarságnak, a ki mindenkit magyarrá akar tenni, s a magyaroknak minden intézményeit föltétlenül magasztalja külföldi lapokban, s minden idegent kiméletlenül megtámad."

/Dumas Sándor papa levelei/

"Azt mondja a közbeszéd, hogy derék embereknek az van a nyelvükön, a mi a szívükben; már pedig nekünk nem lehet más a szívünkben, mint a mi magyar."

/Mikor az ember egymás nyelvét nem érti/

"Abban pedig erős a hitem, hogy ha a magyar nemzet szellemi bajnokai, tudósai, költői, a magyar nyelvet továbbra is oly buzgalommal, oly istenihlette tehetséggel fogják mivelni, mint századunk utóbbi évtizedeiben, ezt a mi édes anyanyelvünket a jövendőben az európai mívelt nyelvek magaslatára fogják emelni."

/Levente, utószó/

"Ezeket a szavakat csak a tájszótárunkban találjuk feljegyezve, abban a kincses házában a magyar élőnyelvnek, melyet Szinnyey József tisztelt írótársam, egy egész csoport nyelvbuvár közreműködésével mint élő bástyát emel a magyar népnyelvnek minden idegen és rokon nyelv inváziója ellen, egybegyűjtve a tájszólamokat, a mikben az óriásgyermek, maga a magyar nép a maga különleges eszmekörét, felfogásait kifejezésre juttatja, a melyben ötven kifejező szót találunk az ütésre, verésre, hatvanat a járásra, futásra, s melyeknek megfelelő szótárát a világ semmi más nyelvében meg nem találjuk — még az osztyákban sem."

/Levente, utószó/

"[Árpád]
Magyarok Istene! Kit mindenütt látunk,
Égben, földben, vizben, kezed munkáiban,
Töltsd ki a te lelked erre a nemzetre!
Századok százada lássa virágzását,
A hányszor elbukik, annyiszor támaszd fel.
Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától!
Takard be mennyeddel, földét gazdagítsd meg!
Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta.
Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz,
Uralkodjék benne időtlen időkig."

/Levente/

"A nagy hírű Attilának,
A nagy Bendegőz fiának,
Csak nevének hallására,
Száll a magyar a csatára."

/Levente/

"[Árpád]
S a magyarnak mindig az volt a törvénye:
'Tiszteld Istenedet, más Istenét ne bántsd.'
Ez tartott bennünket annyi néppel öszsze.
Isteneink fölött nem vikotilódtunk."

/Levente/

"[Levente]
Én csak az egy Istent ismerem. Magyarok
Örök nagy Istenét, a ki senki másé,
Ki együtt jár velünk, ki együtt él velünk,
Szenved, ha szenvedünk, vigad, ha vigadunk,
Vezet, ha bújdosunk, megtart, ha megszállnuk,
S ha elestünk holtan dicső csatamezőn,
Felragad magához a nap mezejére.
Nincs annak más neve, csak egyetlen Isten,
Nevét nem czifrázzuk, mondjuk boldog Isten,
Örök isten, élő, igaz, édes Isten.
Az én hitvallásom nincs rovásra vésve,
Olvasztott szurokkal kutyabőrre írva.
Itt lakik a szívemben, mindnyájunk szivében,
Meglátom a napban, melegszem tüzénél,
Hűselek vizénél, pihenek a földjén.
Nekem anyám mondta, anyjától hallotta
Annak is az anyja, úgy szállt ivadékra.
Most is azon állok, min őseim álltak,
A tuhudún vallás igaz magyar hitén.
Lelkem Istenemé, vérem a hazámé,
Szerelmem szülemé, kardom ellenemé.
Ez az én vallásom, s bizony állok érte."

/Levente/

[ A székely tuhudun vallásról a Bálványosvár-ban sokat olvashatunk.]"