"A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését.

Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek.
…
Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt."

/Úti táskámból/