"A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták; tizenhat éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni; tanul jót, rosszat, összevissza; tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalábbis epedő szerelmes; húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor az évek végén már azt hiszi, hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blazírt lenni, megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is; mosolyog, vagy még azt sem teszi; ha valamiféle szeretetről beszélnek előtte, illessen az jó barátot, asszonyt vagy hazát; játszik életével, mint unott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy citromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart harmincéves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle emberbarát, hazafi, jó férj, egyszóval boldog ember."

/Egy magyar nábob/