"Nekem beszélsz Péterfy Jenőről, te tacskó? Te még akkor valahol a hering-szagú Ugocsában bigéztél, amikor én már Péterfy könyveivel dupláztam rá a mindennapos luminál-adagomra. A kikristályosodott tanár. A tanárok tanara.[…]
Péterfy Jókairól írván, azzal kezdi, hogy: «Mindenekelőtt is lássuk főhőseinek jellemképét...» Előszedi hát azt a szerencsétlen Berend Ivánt, összeméri Thackeray, Sterne, Dickens, Flaubert teremtvényeivel, levetkőzteti, fölvágja a hasát, bebizonyítja, hogy e viviszekcióval semmiféle kegyetlenséget se követett el, mert nem eleven embert boncolt, hanem csak néhány szegényes srófra járó ember-masinát. Jupiteri tobzódással élvezi ki a maga fölényes igazát és szinte látom, amint szegény Jókai gyámoltalanul összekuporodva, kalapja karimáját lekanyarítva tűri ezt a tanári záporesőt. Mert Péterfynek mindenben igaza van. Jókai «főhősei» valóban nem életre termett emberek; cselekedeteik valóban nem természeti adottságokból, hanem Jókai játékos kedvéből, szeszélyéből, sokszor hatásvadászó együgyű ravaszságából, még többször hebehurgya hanyagságából erednek. Igaza van Péterfynek, ezekben a papírfigurákban lélektani egységről szó se lehet, a jó és a rossz, a fehér és a fekete tisztán kicsapódva, egymásra sohse hatva, az átmenetek árnyalatai nélkül jelentkeznek, mintha ollóval vágták volna ki azokat kartonpapirosból. És a regényei egytől egyig a regényirodalom legselejtesebb alkotásai. Jókai regényhősének életútját párhuzamba állítani Flaubertével ostobaság; Flauberté egyenes és logikus, mint a leeső kő útja, Jókaié cikázó, kiszámíthatatlan, bolondos, mint a szappanbuboréké, amelyet egy ugrándozó gyerek terelget maga előtt a lehelletével...[…]
Olvasd csak Péterfyt és te is megtanulod, hogy Jókainak soha semmi köze se volt a regény nemes műfajához. Egyének soha sincsenek nála, csak típusok; ezek is csak az epizódokban és ott is szánalmasan korlátozott variációban. Környezetrajza cifrálkodó, de hazug, levegőtlen, tehát nem is alkalmas arra, hogy élő emberek lakóhelye legyen. Hősét, akit kedvel, a félistenek tulajdonságaival látja el és nem törődik vele, hogy ezek egymással meg nem férnek. Az ő hőse tud lenni aszkéta úgy, hogy - amikor szükség van rá - asztal alá issza az egész társaságot; tud lenni könyvmoly, hogy aztán a következő fejezetben pisztollyal lője le a hamut ellenfele szivarjáról; tud lenni anachoréta, hogy aztán világfias fölényével forrázza le a bécsi szalonokban a született hercegeket és hercegnőket. És mindezt a tékozlást nem valami magasabb cél érdekében végzi, hanem csak azért, hogy folytatásról folytatásra ébren tartsa selejtes vidéki olvasóinak ábrándos érdeklődését... Péterfy tanulmánya az okfejtésnek vitathatatlan mesterműve és szinte föllélekzik az ember, amikor a végén kegyesen elismeri, hogy «Jókai néhány rajza a legkiválóbb írókéval versenyezhet».

Péterfy Jenőnek igaza van. De ha egy geológus kis kalapácsával végigkopogtatná a Nôtre-Dame-ot, a köveit nagyítóval nézegetné, nyelvével megnyalogatná, aztán pontosan számot adna róla, hogy mennyi benne a márga, a homokkő, a kalcium, - annak a geológusnak is tökéletesen igaza volna.

Csak éppen a Nôtre-Dame-nak semmi köze se volna hozzá. Mert a Nôtre-Dame nem ásványgyüjtemény, hanem fenséges költemény. És Jókai nem regényíró, hanem lángész."

/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/

[Péterfi Jenő, luminál: barbitursavtartalmú, szagtalan, keserű izű altatószer]