"Jókainak két műve van, amin a legdomborúbb pápaszem sem találna hibát: az egyik, «Egész az éjszaki pólusig», a másik pedig «Egy kalandor a XVII. században». Szívesen fölajánlom egy fületlen gomb ellenében a fejemet, pláne amikor ez a hasogató fájás van benne, hogy Péterfi egyiket sem olvasta. Minek is olvasta volna? A botanikus sem a gyomlált kertben szokott botanizálni.

Az elsőben Jókai példát ad Jules Verne-nek, ennek a koldus-fantáziájú nantesi kispolgárnak, hogy mi az az ifjúsági regény. A magyar matróz-gyerek egyedül marad meg az elpusztult sarki expedicióból az örök jég világában. Kloroformmal elszédíti a jegesmedvét, aztán úgy megszelidíti, hogy olyan hűséges segítőtársa lesz, mint Robinsonnak Péntek. Ha tejre van szüksége, megfeji a szoptatós bálnát, asszonyhoz pedig úgy jut, hogy vésővel kivágja magának a kristályból a bibliai asszonyt, akit a telített tó robbanása zárt oda ötezer év előtt. A fizika, kémia, geológia az ő kezében megannyi hangszerré vált, amelyen virtuóz módra játszotta a végtelen futamok laza összefüggéseit.

Ha a másik könyvét olvasod, az az érzésed, hogy egy olyan rakéta gyulladt ki, aminek szikra-esője sohasem apadhat ki. A kalandort az ostromlott várban árulásért haditörvényszék elé állítják és száz körmönfont bűnt hazudik magára, hogy mindegyikből kimoshassa magát és elhúzhassa az időt, amíg az ostromló sereg kiszabadítja. Gyereknek, öregnek, úrnak, parasztnak, tudósnak, műveletlennek egyformán gyönyörű mulatság ez a mese, amelynek tarkasága mellett az ezeregyéjszaka meséje csak afféle nyomorúságos ázsiai koldus-condra. […]

Mihelyt Jókai kirúgja maga alól a valóságos életet és a mi híg légkörünkből beleveti magát a mesék vizébe, ahol a legbolondabb mozdulat és a legferdébb egyensúly is lehetővé válik Archimedes jóvoltából, - micsoda szabályos, kifogástalan íróvá lesz egyszerre. Minél meseszerűbbek az alakjai, annál inkább megtelnek meleg élettel és minél messzebbre lendülnek ki a föld vonzóköréből, annál szabályosabb szerkezetű ívbe hajlik az életsorsuk. Baudelaire albatrosz-madarának nincs nála meghatóbb példája. A mi világunkban sután, ügyefogyottan járkál, hiába akar megfogni bennünket, más dimenziókra teremtett ujjai közül az ember híg árny-alak gyanánt csurog ki. De ha nem köti többé a mai mappánk nyomorúságos mérő-léce, milyen biztonsággal száll és milyen otthonosan szólal meg a hangja! Magad is lemérheted, hogy Jókai írásainak realitása a földhöz való távolsággal fordított arányban áll."

/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/