"Tehát mind mondám, csúnya világ volt idebenn egész 1825-ig.
Ekkor bátorkodtam én születni.
Nem február 19-ikén, mint biografusaim állítják, hanem 21-ikén.

[…]
Utoljára lép oda a városbiró, tekintetes Amtman József uram. […]
Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi le az uj honpolgár vánkosára.
'Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.'
Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii ( az én születésem napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak, hogy a naptól kezdve minden intimatumaikat, számadásaikat magyar nyelven intézzék az ő felsőbbségeikhez.
Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó Magyarországon.
Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat elolvasására.
Tehát szabad magyarnak lennünk!
Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen összeesett az én keresztelőmmel.

Bizony mondom, hogy buzgó kereszténnyé a tisztes ősz pap keresztvízzel avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg."

/Hogy kezdődött ez a dolog?/