"…
Eszeveszett idők járnak,
A koszorus fő most szégyen;
Villámvonzó a borostyán,
Azt mesélik róla régen.

Nincsen már többé dicsőség,
A gyáváké most az érdem;
Az erény most szennyesben jár,
S a bűn jár fényes fehérben.
Sebet hoz magának a hős,
Az áruló rendcsillagot,
Azt gúnyolják, ezt üdvözlik
Csuszómászó országnagyok.

Nincs már többé szabad nemzet,
Csak egymásra törő csordák,
A kik egymás szabadságát
Parancsszóra eltiporják;
A kik saját lánczaiknak
Hogy ne hallják a csörgésit,
Zsolozsmáikal üdvözlik
Testvérnépek temetésit.

Nincs már többé vallás; - nem az
Történik mit az ég rendelt;
Nem tisztelnek láthatatlant,
Nem imádnak itt: csak embert.
Embert, ki a földet bírja,
Ki e világon hatalmas,
Ki nem utal fel az égre;
De megfizet, úgy jutalmaz.

Nincs már haza; - darab föld az,
Mit az egyik vérrel öntöz,
S öntöz nehéz verítékkel
Lelánczolva a göröngyhöz;
A másik meg arat rajta,
Maga számára asztagot,
Föld, mit ura kedve szerint,
Elád, elveszt, elosztogat.

[…]
S a midőn a szabad szellem
Lánczaitól megmenekszik,
Fogjuk mi is énekelni:
Garibaldi resurrexit."

/Garibaldi/