"Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az ismerős szobámat, a vén íróasztalomat s a karszékemet, melyben huszonnyolc év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, ahol a parkett kockái a dicsőségtől és a rajtuk járástól homorúvá koptak már; szeretem Budapestet, aminél szebb város nem leltet a földön, és a Dunát, aminél dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet s el tudok ácsorogni naphosszat a Svábhegyen, magam ültette, most már vén fáim alatt, és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a nagy Duna melléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a szemlátomást növekedő ikerfővárosig, amit a nagy kék folyam elválaszt s ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, ahol magam fűtöm a kemencét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes időbeli ebédet, minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést; szeretem az országgyűlést, ahol négyszáz veszekedő társak vagyunk s mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? S miért vagyunk jó barátok?)"

/Utazás a harangokkal együtt/