"Ellenzéki hírlapírónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják. Témából sohasem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgysem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát? Ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly „a Löki gyöpön!”, s ha csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele."

/Utazás a harangokkal együtt/

"A párt, amelyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a kormánypolitikát védelmezni.

Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a háznál, most már ő végezheti mindazt, amiért eddig minden nap pörlekedett a férjével; már most csinálhatja mindazt jobban maga, ha tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függöny mögötti prédikációkkal. Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? Hát még a hitelezőkkel! (A megboldogult nemigen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, akiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a spanyolnáddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy bírjon velük? A kormányra jutott oppositio valóságos özvegyasszony (a bibliai olajos korsó nélkül)."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az ismerős szobámat, a vén íróasztalomat s a karszékemet, melyben huszonnyolc év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, ahol a parkett kockái a dicsőségtől és a rajtuk járástól homorúvá koptak már; szeretem Budapestet, aminél szebb város nem leltet a földön, és a Dunát, aminél dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet s el tudok ácsorogni naphosszat a Svábhegyen, magam ültette, most már vén fáim alatt, és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a nagy Duna melléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a szemlátomást növekedő ikerfővárosig, amit a nagy kék folyam elválaszt s ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, ahol magam fűtöm a kemencét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes időbeli ebédet, minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést; szeretem az országgyűlést, ahol négyszáz veszekedő társak vagyunk s mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? S miért vagyunk jó barátok?)"

/Utazás a harangokkal együtt/

"De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok."

/Utazás a harangokkal együtt/

"És aztán még nem láttam két olyan dolgot a földön, ami nélkül pedig költőnek a földet elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig mennyit írtam mind a kettőről – képzelet, álom után."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Ez olyan mártirium, ami elől még egy szent is megfutott volna, ami pedig én még eddig nem vagyok."

/Utazás a harangokkal együtt/