"Mikor az ember hét esztendeig Afrikában lakik, ott olyan kemény a nap, hogy minden hajaszála összegöndörödik tőle. […]
Mikor a muszkák elfogtak, felvittek Siberiába. Ott mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehúzza a testeket. […]
Szerecsenyországban barnultam így meg: a hol még éjjel is süt a nap. Ott minden ember kéményseprő.
- Hogyan kerültél te le Sibériából Szerecsenországba?
- A föld alatt.
- A föld alatt? Héh ez hazugság.
- Hazugság ám! Azért mert Bozonkán nem tudnak róla. (Kihúz a táskájából egy képes könyvet.) Tessék: olvassák el azt csak. Utazás a föld alatt, Verne Gyulától. Ennek voltam én az inasa.
- Nyomtatva van; tehát igaz. […]
- Huszonkét gyerekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom princz és kilencz princzesz.
- Huszonkét gyerek! Te Peti! Hét esztendő alatt!
- Hja! Hosszabbak ám ott az esztendők. Tetszik tudni, a meleg mindent kitágít. […]
- Gyalog soha nem játam, csak mindig struczmadáron lovagoltam.
- Hát aztán mét hagytad ott ezt a jó helyedet mégis?
- Nagyon meguntam a sok kolibrimájat, amivel traktáltak. Aztán meg ott az a szokás van, hogy a mikor az embernek fia születik, annak a nevét föltetoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse (mutatja a felgyűrt karján a betűket.) Utoljára azt mondtam, hogy biz én nem hagyok a bőrömből eleven kalendáriumot csinálni! Megszököm. Csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka, ott mindig süt a nap. Én tehát megvártam egyszer, mikor egy napfogyatkozás jött. Akor olyan sötét lett, hogy a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felkaptam a struczmadár-csődörömre, s egy vágtatással áthajtottam Európába.
- Hát a Földközi tenger mit vétett, édes öcsém?
- Igy van ám az, rektram, mikor az ember nem tanult egyebet a Hármas Kis Tükörnél. Hát nem hallotta hírét, hogy a dicső Lesseps a suezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással. Azon jöttem keresztül.
- No már a suezi csatornárul csakugyan hallottam; de még ilyen alaposan meg nem magyarázta senki, hogy az nem a száraz földet, hanem a tenget metszi keresztül.
- Hát aztán hova kerültél?
- A legközelebb eső oszágba: Párisba. De ott nem volt maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni kell, csak éjjel jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az utcán. Én hát nagy hirtelen átvándoroltam Angliába.
- No most megcsíplek! S miféle alkalmatossággal mentél át Angliába?
- Hát mifélével? A magam két fakójával.
- Micsoda? gyalog? Te! A calaisi csatornán eresztül! Nem vagy te nagy Kristóf!
- Ejnye! bizony még meghazudtolnának. Hát nem olvasták még, hogy alagut van már a csatorna alatt csinálva.
- Annak biz ott van a képe a Vasárnapi Ujságban.
- Még ott sem maradtam. Egy kis sétaugrással átkeltem Amerikába.
- De már oda csak gőzhajón utaztál?
- Nem! Én oda a tengei kígyón utaztam.
- Tengeri kígyón? Megeszem én azt!
- Ne egye meg, nemzetes uram! Az is benne van a Vasárnapi Ujságban. […]
- Hát én ezt szerecsenországban tanultam meg: ott a hegedű a fegyver. Mikor két császár háborút akar folytatni egymással, szembe állítják a hadseregeiket: minden katonánál van egy hegedű; s azok addig hegedűlak egymásnak, míg a két sereg közül valamelyik elszalad."

/Világszép leányok/