"Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bércei közé, hogy másnap korán megkezdhessük utunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csíki székelység el bírt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen – míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmiszerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székelv asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, dacosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak."

/Úti levelek/

"Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Néhány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét. Alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája. Néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely íjász a sátorban ülő tatár kánra egy nyilat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát."

/Úti levelek/

"Útközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messzirőlmegragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürkeszirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérceket képeznek. Ezek asóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem.Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebbszerével, faékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegyláncról biztonel lehet mondani, hogy merőben e nemes ércből áll. Nemes ércneknevezhetjük, mert ez az egyetlenegy ásvány, melyet meg lehet enni."

/Úti levelek/

"Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetkőztetett, mely ahány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arca vonásain, szívében, szavában.

Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvírók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke, bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dűlő utak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl."

/Úti levelek/

"Ez ismét olyan unikum, amit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk; mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. Ami a kerek földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)"

/Villámvonat szekéren/

"Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronként felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek."

/Villámvonat szekéren/

"Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a dervis; nem szolgálatba állni, mint a helvéta, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában – övé az utca; kész szállása – a házküszöb. Ismeri e vándoralakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig meg Asztrakánig. Ami pénzt összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsúptető alá, s javítanak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva megtanultak angolul, franciául, németül, törökül, perzsául annyit, amennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És éppen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harcoltak Rákóczyval végső csatái alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sáncot Szent Tamás első megrohanásánál."

/A Kárpátok között/

"S e holt falak története még oly közel van. Itt borong a dűlt vár, melynek árnyékos bolthajtásában világszép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kísért (Csejte). Szűz leányok vérében szeretett fürdeni; attól lett oly fehér. Még bejárható a pince, ahová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifjú lovag lakott, akinek kedvéért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, túl a hegyeken, ahol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arc oly szelíden néz le reánk, mintha csak azt kérdezné: „Hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürödtem: hát vétek az?"

/A Kárpátok között/

"Az a szirén egy nagy fekete meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak, s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert, s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítanak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit sem bánt, mégis irtózat ránézni."

/A Kárpátok között/

[Igazából nem is csúnya: tengeri tehén]

"Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, ami emberi alkotás, kigúnyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyúlnak fel. Aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden talapzat nélkül, csaknem függélyesen. Aztán megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomnyi tér; azon lehet végighaladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk. Ott is ugyanazon kép, más kuszált alakzatban, fantáziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyűlölő ország, fa, bokor, fűszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom. Egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy éppen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszaggatott sziklasivatag. A Tátrának nincsenek összefüggő hegygerincei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: sziklaláznak nevezik azt. Körös-körül mindenütt magyarázhatatlan, érthetetlen; bércorom, hegyomladék tarajmódra kicsipkézett; fésűként hegyezett bérchátak; egy-egy fehér csík a mélységben; a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei."

/A Kárpátok között/

"És én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény, pártszaggatta, rokontalan, szeretett hazámba: ahol minden ellenségem s minden jó barátom tart már a kezében egy ostort, amivel rám üssön.

Tartom."

/A berlini magyarok/

"Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen egyesít."

/A berlini magyarok/

"Hanem őrizkedjék valaki a tudományos irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan óvakodom, nehogy a „jövő század regényét” bemutassam neki, mert ahol már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán megkritizál."

/Német irodalmi viszonyok/

"Itt azután áttért a herceg magyarországi élményeire, hogy egyszer lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a szót: „Isten, Isten!” Míg egy végre azt mondá: „Három Isten!” A vezénylő lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus, protestáns és görög; a katonák efölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbíró felvilágosítá róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképpen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mifelénk."

/Bismarcknál/

"Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelmstrasséban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst buzogánnyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb bútorzat; semmi pompa; a szögletben egy vas nyugágy, azalatt fekszik egy hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba közepén egy nagy íróasztal, amellett ül a vasember.

Bismarck herceg egy teljes hat láb magas atlétai alak, széles vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál acélizmokat árulnak el: arcát semmi arcképéhez sem találtam hasonlónak, amikben mind morósusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák Ferenc arcára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló szürke bajusz, életpiros arcszín, egy helyütt megszakítva egy régi sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz, széles homlok; világos és nagy szemek, amiknek bizalmas tekintését semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arc tökéletes eszménye egy régi magyar alispánnak.

A herceg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen kicifrázott beköszöntőt, amit magamban neki szántam, hanem mindjárt azon kezdte, hogy ejnye, de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az „Augsburger Allgemeine Zeitung”-ban, ami még akkor okos lap volt. – Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – „No, én tíz évvel előbbre vagyok önnél.” „Az Isten éltesse.” – Azután leültetett az íróasztala másik oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkínált vele: „köszönöm, nem szivarozom soha.” Ő sem él vele: nagy tajtékpipából szokott dohányozni.

Eközben nyílt az oldalajtó, s a mellékszobából belépett a hercegnő és leánya. A vasembernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A hercegnő most is impozáns szépség: ősnemes arc és termet; a hercegkisasszony pedig ragyogó eszményi alak; a királyi táncestélyre voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek. Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát küldve őfelségeiknek neje által."

/Bismarcknál/

"Az a király, aki ezeket a művészi ízlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánként összehordta: mint nemzeti kedvenc ételt adja fel asztalára a „Pumpernikkelt”, azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igenis a Pumpernikkelt írós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és amidőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delíciával költi el a pazar bankett végén azt a kedvenc nemzeti eledelt."

/Berlin/

[Konfitura = dzsem, Lucullusi lakoma = bőséges, pazar, pompás]

"Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze. No, ha azt csendnek nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a lárma?
Mintha a Váci utcán tolvajt fogtak volna el, s azt a nép ki akarná szabadítani; mintha Debrecenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér tollas, vörös tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha Molnár népszínházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna összegyűjtve: valahogy megközelítené a börzelármát, mikor az csendes."

/A bécsi börzén/

"Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, aminek ez a különös címe van: „Domine, quo vadis?” (Uram, hová mégy?)

Köztudomású a monda, én is hallottam vagy olvastam azt valaha; de azért mégis új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, amelyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti, s irtózott a vértanúság kínjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. „Domine, quo vadis?" kérdé megdöbbenve. „Venio iterum crucifigi.” Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni.) Erre az apostol megszégyenült, megfordult, s visszatért Rómába. Ott elfogták, s Nero cirkuszában halálra kínozták. De hát mi volt az akkori mártíromság? Hisz akkor még nem voltak újságírók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak."

/Utazás a harangokkal együtt/

"A kövek beszélnek, s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. "

/Utazás a harangokkal együtt/

"Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, aki az első felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban cicisbeójával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletírozva, az egész öltözet sűrűn telehímezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csak úgy szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor, brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavilon. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért „harminc” forintot. "

/Utazás a harangokkal együtt/

[cicisbeo (ejtsd: csicsiszbeo): házibarát, szerető]

"Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: „az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcsesség.” „Azért nem maradt hát meg benne semmi”, mondá rá az egyik barbár."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, aki osztogat; olyan pedig nincs."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehetkenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővelhajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellettsemmi különbséget nem tesz. "

/Utazás a harangokkal együtt/

"Ahol az államfő maga is világszerte gyűjtött Péter-fillérekkel fedezte a civillistáját, ahol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzászokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó ízléssel, ahogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkínál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaikkavicsokra váltja fel a tíz centesimódat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportosul, mint nálunk a faluvégi cigánygyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.

De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. Aki a templomba belépő előtt félrehúzza az ajtófedő bőrfüggönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyűjtemények tárát végignézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, aki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig éppen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában, úgy látszik, csak kétféle néposztály volt: az egyik, amelyik lefelé fordítva, a másik, amelyik felfelé fordítva nyújtotta ki a tenyerét."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Ez annyiszor látott ércszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az érc oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent Péter-templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mindazt, ami az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tízmilliót hordunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? Ahány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papírja nyugszik az „exhibitionsek” kriptái fenekén, s részvényeiknek cifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit, s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, amelyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, amelyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét, s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasutakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, amiket elfújt a szél."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? – kérdik tőlem itthon. Hisz őhozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.
De hát miért mentem volna oda?
Hogy hazudjam előtte azt, amit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, amit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszűntét mindig óhajtottam. Hogy híve vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?"

/Utazás a harangokkal együtt/

Mindenkivel megosztom nagy örömömet: sikerült egy 1857-es kiadású Hazai beszély- és regénytár füzetet beszereznem! :)

Benne a következő novellákkal:

• Fekete világ
• Bokáczius kalandjai
• Egy férj, ki mindig párbajt ví
• A ritkasággyüjtész
• A megölt ország

Néhány kép róla az albumban:

"Ami az egész világon annak az erénynek a jelképe, amit „isteni” melléknévvel szokás megtisztelni: ti. a „gorombaságnak” – a bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az ujját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nemcsak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyúttal kalauzul is szolgál neki."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Láttam a „három Rómát”.
Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek bölcsője.
A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet városa: a népek oltára.
A harmadik: a nép Rómája, az új gyárváros.
[…]
Az a civilisatió, aminek a császári Róma székhelye volt, oly magasra nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az égig ért Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az a földön marad, az nivellíroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában levőt.
[…]
A császárok Rómája „kenyeret és játékot” adott a népnek, az egyház Rómája adott a népnek „békét és üdvöt”; az új Róma ad neki „munkát és szabadságot”.

Mikor végigtekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett, ez a gondolat nehezül szívünkre: íme e dicső romok, mikben az alkotók szelleme túlélte az alkotott művet; távolabb a felmagasló épületóriások, amiknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket alkotta. S eltakarva tőlük az, ami nem számít a jövőre, mely a jelen számára épít. „S ami a jelennek igazán él; az él igazán örökké.”"

/Utazás a harangokkal együtt /