"A csillagocskák odafönn integettek egymásnak, suttogva sugárbeszéddel: ma született új csillaga a földnek, aki ragyogni fog egykor, hogy egész nemzete melegszik sugárinál, s még a távol népek is meglátják, és magasztalni fogják tündöklését..."

/Szilveszter éjszakák /

"Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:
- Íme, az igazi francia író a magyarok között.
Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak. "

/A ki holta után áll boszut/

"Aztán még egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem félni a kísértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt írtam titokban. Itt készültek legborongósabb részletei a Hétköznapok-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van benne irva apróra, egész valóságában.
Már három vármegyében ismertek akkor: Veszprémben, a hol első novellám megjelent a Tavasz-ban, Komáromban, a hol nyílt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az --ó--ó aláírású leveleket én írom, és abban a vármegyében, ahol a bántódi uradalom volt."

/A ki holta után áll boszut/

"Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarczczal és sáros lábbal!"

/Párbaj Istennel/

"Van egy kegyetlen istenség : Mexicóban Vitzliputzlinak hítták, Európában tisztelt publicumnak; a ki szomjazza a véráldozatot és boszuban telhetetlen"

/Párbaj Istennel/

"A kényszermunkára elítélt rab, akitől megvonták a bor, a dohány élvezetét, nem szenved oly keservesen, mint a gondolkodó ember, akitől elvették a papirost. Meg tudom érteni azt a lángszellemű művészt, akitől az orvosok elvették a kartonját, a rajzónját, s aki abba beleőrült, belehalt. "

/Ahol a pénz nem isten/

"A legelső regény, amelyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt, magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, mint cseregyerek… Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és francia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban megtanultam angolul és franciául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A franciák közt első volt Hugo Victor, akit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: a Pickwick-klub. Coopertől az Utolsó mohikánok…
Dumast legkésőbb ismertem meg a Trois musquetaires-ből. Amint azonban Shakespeare több művét megszerezhettem, Lear királyt, III. Richardot, ez az olvasmány végkép holdkórosává tett a nagy irodalmi planétáknak."

/Az én életem regénye/

"Egyszer Gyulai Pál megkritizálta Tóth Kálmánnak a költeményét s a szerelmes verseiről olyasformát mondott, hogy azok nem valódi érzelemmel vannak írva. Úgy de Kálmán azokat a menyasszonyához írta s annál fogva megesett az, hogy a kritikából becsületsértés lett s Tóth Kálmán meglőtte Gyulainak a lábát. No, ha a kritika becsületsértés számba menne, akkor nekünk már Gyulaival torpedókkal kellene egymásra lövöldöznünk."

/Hányféle a becsület?/

"Mikor legelőször láttuk egymást Komáromban, én kilencz esztendős voltam, ő tizenkilencz. Ő már akkor a tudóstársaság babérkoszorúját viselte, drámája a száz aranyas pályadíjjal lett kitüntetve. (Akkor még a száz aranyat ezüst billikomban adták a szerzőnek.) Hejh, de szép nyalka legény volt! Hozzánk is ellátogatott, tartottuk a rokonságot. Apám odaállított eléje. Neki is van egy fia, a ki már verseket ír. Lenczi akarta azt látni. Előadatták azt velem. Egy, az utczán kiabáló, félbolondra irott vers volt: nyolcz soros. Tóth Lőrincznek tetszett, elhozta magával Pestre s egy hét mulva megjelent versem a Jelenkor Társalkodójában, alányomtatva authenticusan: 'irta Ásvai Jókay Móricz, kilencz esztendős, Rév-Komáromban' ."

/Soha nem egyedül/

"Egy kardvágás, mit jó barát adott, beheged; kibékülünk, ismét jóbarátok leszünk; de a seb, mit a toll hegyével ejtettünk egymáson, nem gyógyul be soha."

/Petőfi eszmecsírái/

"Legjobb színműíróink egyike. [...] Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük éhezett. [...] És másnap főbelőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthette volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra? Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem emeltek neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa…"

/Magyar költők sorsa/

"Két cenzor volt ez években a magyar irodalom fölötti bírói székbe ültetve. Az egyik firtatta a könyvalakú termékeket és a hírlapokat. (Könnyű volt neki: mindössze négy hírlap jelent meg Pesten.) Ez egy maliciózus, rosszindulatú, hóhérnak született pribék volt. A nevére nem emlékezem. Akit meggyűlölök, azt el szoktam felejteni. A másik egy becsületes, jóakaratú, élni és élni hagyni szerető teremtés volt: ennek a nevét megtartottam, Csehallnak hítták. Erre volt bízva a színművek és színielőadások ellenőrzése. Én tehát, aki már akkor is ravasz, furfangos politikus voltam, előre tudva, hogy ilyen hazafiúi frázisoktól duzzadó regényfélét a nyomdafesték reprodukálni nem fog a Nr. 1 cenzor szigorúsága miatt, azt fundáltam ki, hogy ugyanezt, mint színművet fogom a letargiás közönséggel inhaláltatni Csehall úr kegyes elnézése mellett. A stratagéma teljesen sikerült."

/Utóhang a "Varchoniták"-hoz/

"1853-at írtunk. A Bach-korszak virágévadját. A földön feküdt minden. A magyar kezdte megszokni a kényuralmat, a rabrendet, az idegen szót, az új intézményt. Nem volt már semmi reagálás – (a szabad, a nemzeti irányban), csak még egynéhány exaltált poéta keblében.
No, azokról meg gondoskodva lett a cenzúra intézménye által.
A nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből: elkezdve a helytartón, folytatva a megyefőnökön, a rendőrfőnökön, a biztoson, a végrehajtón keresztül, egész le a Schulrath-ig. Csak a cenzor kötelessége volt érteni az átkozott finnugor idiómát."

/Utóhang a "Varchoniták"-hoz/

"Az anyának gyermeke e lelkéből szakított lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömet és keservet, mi egy ember lelkében ébren vagy alva él."

/Hyppona romjai/

"A' bizony fiacskáim! A múzsát kielégíteni: ez a férfierő igaz megnyilvánulása. A múzsa kegyét nem lehet megvenni ajándékokkal: azt nem lehet elámítani szentimentális odaadással, a múzsának imponálni kell. Minerva páncélt visel!"

/Öreg ember nem vén ember/

"Az írón is megesik, aki sokfelé lekötötte az ígéretét, hogy egyszerre két, három, négyféle munkán dolgozik. (Mintha ismertem volna egyszer ilyen embert.) No az pokolbeli fáradtság lehet! Egy Sisiphus, aki egyszerre két-három követ hengerít föl a hegyre!"

/Öreg ember nem vén ember/

"Mármost az következnék, hogy leírjam apróra azt a háromemeletes palotát, melyben a kegyelmes asszony tartotta jour fixeit. De nem írom le, mert azt nem szokta elolvasni senki. (Magam sem.)"

/Öreg ember nem vén ember/

"Hadd mondhassák: miként az ezernyolcszáz ötvennyolczadik esztendőben élt egy bohó poéta, a ki azt kívánta az emberektől, hogy ... ismét hallgassanak meséket, mikben aranyhaju tündérek szórják az aranypénzt, szellő paipákon repkednek a hősök, holtig szeretnek a szeretők,s még haláluk után és még a fekete sirban is érzik a bús sirbólkeltő honfájdalmat azok, a kik száz meg száz esztendő előtt el tudtak hullani érette, - s más efféle bohó agyrémeket. "

/Holtak harcza/