"Hány ezer év kellett hozzá, míg a hatodik teremtés meleg iszapja, egy sugalmas csillagképlet napján, tán egy üstökössel találkozás mennyei csókjának órájában megterhesülve az üstökös teremtő erejű monádjaitól, megszülte az első embert? Mint ahogy megszüli egy éj alatt a meleg eső a gombát, a mézharmat az aphist, s egy csepp mézga a vibriót, aki már atyánkfia."
/Fekete gyémántok/
"A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája..."
/Fekete gyémántok/
"Ha akkor a Jupiterben - melynek lakó népe bizonyosan messze előttünk jár a kultúrában - egy Tycho de Brahe véletlenül az alkonyi égen megpillantott egy új csillagot, mely másodrendű, majd elsőrendű fénnyé alakul, ragyogóbb lesz a Szíriusznál, egyre jobban fénylik és aztán ismét lassan elhomályosodik, visszavész az éjszakába, harmadrendű csillaggá lesz: az volt a Föld."
/Fekete gyémántok/
"A világégés a pólusokig elhatott; a passzát és a monszun minden szele tűzfelhőket hajtott maga előtt; az ezredek óta feltornyosult jéghegyek egyszerre elkezdtek olvadni a tűzfergeteg alatt, a rettentő ár aláhömpölyödött egyszerre, mint egy istentől elszabadult őrült tenger, a világra, söpörve maga előtt a felforgatott hegyeket, a letörölt országokat, elöntve a mély völgykebleket, betöltve iszappal a hegyláncok közeit, tengercsigákat torlasztva fel a magas bércvágányokban, s összesajtolva sziklatördelékkel a lezúzott égő erdőket."
/Fekete gyémántok/
"Hanem támaszthat tüzet a földön tiszta, derült idővel - a tűzgolyó.
Egyike azoknak a lángfarkú meteoroknak, amik Lőrinc éjszakáján berajongják az eget; amik november 13-án ismét rendesen előjönnek, amik keresztülszelik a Föld útját, s újra meg újra találkoznak velünk. Igaz, hogy tízezer közül egy eset, hogy azokból valamelyik a földre leessék. És a földre leesők közül ismét tízezer közül egy hull véletlenül oly tárgyra, mely meggyulladhat tőle. De ilyen százmilliomodik eset mégis fordul elő.
A belmonti háztetőket ilyen égi tűzgolyó gyújtotta fel ezelőtt 34 évvel, s Szentpálfalvát huszonhárom év előtt ilyen égi tűz égette porrá. Tehát egy ilyen százmilliomodik hullása az égi tűznek a pliocén egyik késő ezredében felgyújtotta a halomra dűlt erdőt, s azzal lángba borult az egész növénylakta Föld. "
/Fekete gyémántok/
"Az éleny az állati gyönyör levegője. Gyorsabb abban a vérkeringés, élénkebb minden indulat; csupa élenyt lehelni be minden idegnek együttes kéjérzete; az a boldogság a testben; emberi érzékekben az egy folytonos extázist idézne elő, mely egy szakadatlan földi gyönyörben fölemésztené a testet és lelket.
Ki nem látta már, hogy az élenyben, az üvegharang alatt a tapló lánggal ég, hogy a parázs szikrázva lobog el, mint a meteor, s hogy az élenyben meggyújtott foszfor vakít, mint a napfény és a kén halványkék világa gyémántsugárokat szór."
/Fekete gyémántok/
"Tudja azt minden ember, hogy a falevél a megfordított állati tüdő. A tüdő élennyel táplálkozik, s azótot lehel vissza, a falevél pedig az azótot szívja fel táplálékul s élenyt lehet ki."
/Fekete gyémántok/
"A teremtő erő megalkotta már a föld felszínét szépnek, gazdagnak, gyönyörűnek. Volt pompás növényzete, csodálatos állatjai, rend az alkotásban.
És mégis le kellett törölni az egész képet a tábláról, mert egy lény ki volt belőle felejtve.
Az a lény, aki a - fákat pusztítsa.
Ennek a neve: ember."
/Fekete gyémántok/
"A természetnek örök törvényei vannak, amik ellen magának a teremtő erőnek sem szabad véteni."
/Fekete gyémántok/
"Mi találtuk fel az ördögöt."
/Fekete gyémántok/
"Azután megvizsgálják a hazai indusztria előmenetelét. Mennyire haladt az építészhangya a csodabazár emelésében? Már a századik emeletet rakja: finom kemény agyagból, mészből; ezer folyosóra, millió szobára. Ezt bámulni fogja az utókor. Hát az ácsdarázs hányadik tetejét ragasztja már össze roppant pavilonjának? Csodálatos kézműves, aki így dolgozik műszer nélkül, kéz nélkül. Megérdemli az elsőrendű nummulitest, medaillonképpen."
/Fekete gyémántok/
"A paleotherium hidraulikai leckéket vett. A víz alatt működő izom bénítva van, a víz feletti teljes erejű. A vízben úszó állati testnek súlya szemernyi."
/Fekete gyémántok/
"Kijön odújából a rhamphorhynchus, mely sokáig azt hihette magáról, hogy ő is madár, mert szárnyai vannak és madárlábai, és hosszú csőre; hanem krokodilfarka és füles lófeje hozzá; most aztán nem tudja, hogy kihez tartozik, s kijön bámulni saját lábnyomait a nedves agyagban."
/Fekete gyémántok/
"Akkor aztán a szarvorrú elkezdi a pálma szétfutó gyökereit egyenkint feltépegetni a földből hegyes tülkeivel, abból a célból, hogy majd azután az egészet ledönti a földre. Ez igen hibás nemzetgazdászat, mely méltó megrovást érdemel."
/Fekete gyémántok/
"pterodactylus, melynek nyaka kígyó, feje krokodil, szárnya denevér, lába négy és ujjain úszóhártyák vannak: valamikor vízben, légben, szárazon úr; most sehol sem: azért csak éjjel röpködi át a léget."
/Fekete gyémántok/
"Egy mostani őserdő minden szene azon erdőéhez képest, mely alatta fekszik, úgy áll, mint hét vonal a huszonegy lábhoz; tehát sokszorozd a mai rengeteget négyszázharminckettővel, s előtted áll a tegnapi."
/Fekete gyémántok/
"A lepidodendron, mintha embervastagságú macskafarkakból volna összeállítva, egy csodabokor. "
/Fekete gyémántok/
"a majomfüge, a növényvilág architektora, mely gyökeret hajt minden ágból, ahány gallya, annyi törzse, míg beépíti, áthidalja sugárkarcsú oszlopaival s betakarja egyetlen, külön választhatatlan lomb-padmalyával a vizek országát, s elhódítja azt a mindig terjedő föld birodalmának."
/Fekete gyémántok/
"És így madár sem volt, a lég még üresen állt. Az énekes madár mind rovarral él. Ha a rovar született volna elébb, mint az énekes madár, örökké le volna tarolva minden erdő, s ha a madár jött volna a rovar előtt, első nap éhen veszett volna."
/Fekete gyémántok/
"A felülkerült földkérgek aztán teli vannak az óriási emlősök maradványaival, s azokkal együvé temetve egy elmúlt világnak egész összes növényzete, fajonként összegyűjtve, lenyomtatva egy irtóztató füvészkönyv lapjára."
/Fekete gyémántok/
"Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tízezer, százezer (ki tudja, mennyi?) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj keresztülfúrta e lapokat ásóval, kalapáccsal, vésővel, fúróval. Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a másiknak hagyott hátra: örök halott és örök beszélő tanújelekkel. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni."
/Fekete gyémántok/
Zeng a liget a csalogány dalain :
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérezi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást ?
Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En ? — és Te ? meg ? — Háromszivü egység l
Szép hölgyem ölén nevet kicsinyem,
Oh kérlek ! óh kérlek az égre, nevess még !
Lantom szerelemre felajzva remeg :
Hadd énekelem meg gyermekemet ! —
— Szerelmi dalt a fiamhoz !»
«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. —
Nem tudja, mi az még? — Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. — Özvegyem tán, mire hull a levél.
Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem?
— Olcsó a halál, hova engemet hinak. —
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem?
— Oh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk . ..
« Olcsó a halál, hova engemet hinak !»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék ?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég !
Nem hangszere lant a halálnak…
Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala ! — Tűzi harang ! —
— És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja : «előre, halálba !»
«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás ;
Már mind lekaszálva a tarló ...»
— Gyászhirnöke harczi mezőnek ! izend meg :
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett ?
Szólj ! hol van a férj, a kit ugy szereték ?'
Holló felel : Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára :
— Dus lakomám nekem és fiaimnak . . .
En megsiratom ; te ne várjad !
Száz közt legalul fektetten
Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
En holtig. — Az uj nászéjig az özvegy . . .»
Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van !
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél!
— A holtnak az álmot ! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!
Nászzene hangjainál repül a pár :
Uj szeret karján deli asszony ;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra. mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél…
Csak két sziv dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém ?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. — éppen e helyen át van
Lőve : mutatja a felbuzogó vér…
És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom !
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom :
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem !
Jer vélem alunni lakomba ! mi szép az !
, Zöld bársony a domború kúp födele.
Átszőve virággal, — arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, — halld én boldogságom ! —
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn ...»
«Csontkoponya ! — Te nem vagy! — Ereszsz el l
Férjem soha nem voltál. — Idegen !
Arczod nem övé. — Nem láttalak én. —
Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !
— A rém koponyája nevet : « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od' alá!
Szép asszony, ime igazad van.»
«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; —
Nem leltem az arczom ; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz ;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.
És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant ?
Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ?
Hajdankori kéjt, — porlepte reményit ; —
És zengi szerelmi dalát, ama régit. —
Ó az ! — Csak feje nem. — Az a másé. —
Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb ;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nó', gyermek, álmából ijedve, kiált,
,Nem ! Te nem Ő vagy ! Nem megyek én!
És hija nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb ;
Majd árnya csupán a régi alaknak :
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog : «óh jertek oda !»
Ősz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek :
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának ! — A szíve beteg,
A szive nehéz ; ez a földre levonja;
,Oh leld igaz arczodat meg valahára !
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek
S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra eltt : —
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként azeltt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga ! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát
És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé . . .
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!
S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. —
-— Nem dörg : méh döng a virágon . . .
Lenn súg a halott : «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »
[Ballada Petőfiről és szemrehányás feleségének, Szendrey Júliának. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor Horvát Árpád történész, egyetemi tanár felesége lett. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.]
A pesti zsinagóga
"Egyszerre kezdénk építtetni
Egy templomot, ők is, mi is.
Az ővéké rég készen áll már,
Milyenknek meg teteje nincs.
Hogyan maradhatánk mi így el?
Ok arra lehet nagyon sok:
Azt a hitelezők építék,
Emezt pedig az adósok."
[Az Üstökösben jelent meg Kakas Márton álnéven, arra való utalásként, hogy a bécsi zsinagóga egy évvel korábban elkészült, mint a pesti. ]
"Richtig: felkapom a puskámat, numero kettővel töltve, nekicélzok a szügyének, ropp! az egész töltés belement, a vadkan egyet ugrott félre, azzal bukfencet vetett, s elnyúlt nagy hörögve a harasztban, többet a lábát sem rázta. Én csak vártam, lövésre készen, hogy ha még egyszer felugornék, még egy másik csomó postával is megszerelmeslevelezzem; de biz az csak úgy maradt elnyúlva, meg sem moccant többet."
/A vadkanvadászat, A magyar nép élce/
"Fejcsüggesztve jött haza Icig a zsinagógából, s atyja kérdésére azt felelte, hogy őt a rabbi szomorítá meg, mert arról beszélt egy óránál tovább, hogy porból vagyunk és ismét porrá leszünk mindnyájan.
– Szamár vagy, édes fiam – mond az öreg táté –, hogy emiatt búsulod úgy el magadat. Más lenne, ha aranyból volnál, és porrá kellene lenned, mert akkor száz percentet vesztenél, de így se nem nyersz, se nem vesztesz."
/Kiszámított vigasztalás, A magyar nép élce/
"Azon kérdésre: melyik lenne a legjobb víz? egy valaki így felelt meg: Az esővíz, mely a nap által szőlővesszőn át desztilláltatik."
/Melyik a legjobb víz?, A magyar nép élce/
"Kőrösi emberrel történt, hogy nagyon ottfelejtette magát a komájánál a nagy beszélgetésben, a’ meg unta már magát szörnyen; egyszer azt mondja aztán neki:
– Komám, holnapután disznót öletek, hevertünkben ereszthetnénk itt madzagot, a húst felkötözni.
A vendég beleegyezett; a gazda előhozott egy nyaláb kócot; a végét a komának adja: sodorja kend!
A koma hűségesen sodorja a zsineget, hátrafelé járva, míg egyszer kiért a pitvarajtón; akkor a gazda bezárja utána az ajtót.
– Elég lesz már, majd holnap tovább sodorjuk.
Ezért mondják, ha unalmas vendég van a háznál, s nem akar továbbmenni: eresztessünk madzagot!."
/Miért mondák az unalmas látogatóknak: Sodorjunk madzagot!, A magyar nép élce/
"Öregúr vett szép fiatal feleséget. A menyecske kikapó lett, az öregúr eléggé megtudta, de bölcs ember volt, és nem törődött vele. Egyszer találkozik valami ismerősével, s az kötekedni kezd vele.
– Azt hallom, hogy mások szeretgetik a feleségedet.
Az öregúr mulatságos büszkeséggel felelt.
– Parasztember dolga a földét magának szántani."
/Az öregember büszkesége, A magyar nép élce/
"Faluban jutott eszébe az utasnak, hogy megborotválkozzék. Minthogy maga nem szokott hozzá, borbélyt hívatott a fogadóba. Megjelenik az emberfaragó műszereivel, leülteti az idegent, s nyakába kötve valami kendőt, előhúz a zsebéből egy nagy darab fekete szappant, s egyet pök rá.
– Mi a mendergő menkű lesz abból? – kérdi megijedve a vendég.
– Hát bekenem vele uraságod szakállát.
– Nem ugyan azt, barátom. Vajon más embert is így szokott ön borotválni, hogy a szappanra pök?
– Nem. A falubelieknek a képükre szoktam pökni, s úgy megyek rá a szappannal."
/Ez itt a szokás, A magyar nép élce/
"Erdélyben a művészet csak télen virágzik, nyáron kapál és arat"
/Anakronizmus, A magyar nép élce/