"Rövid, veres haj borítja a koponyájukat, ellenkezően az igazhívőkkel, kiknél a fő szép simára van borotválva. Ellenben a szakáll és bajusz le van kopasztva arcukról, az oly dicsőséges szakáll és bajusz! Viselnek szűk feszes ruhát, mit Allah büntetésül szabott rájuk, kemény örvet, mely állukat mozdulni ne engedje, s hegyes füleket vászonból, amit csúfságból hordanak."
/Az első harangszó Sztambulban/
"Mire való annyi hős odafenn, ha ellenség nincsen? Mit csinálhatnak ők odafenn harc nélkül? Mit ér a Paradicsom, ha nincs benn dicsőség?"
/Az örök harc/
"Egy jóbarátunk feleségének fia született; a derék ember azt kívánta, hogy a fiának eggyel több oka legyen időjártával korhely világkerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poétát: Petőfi volt az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál, szerencsére a leendő komaurunk nem bízott az emlékező tehetségünkben, s maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk, s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonnyal, akinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni a templomban.
A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végezendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképpen nem sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék, s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyás csecsemő rettenetesképpen! Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!
Aztán felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy Úr imáját.
Azt elimádkozta szépen. Utána gondolá még azt is: "és őrizzen meg téged attól az Úr, hogy valaha verseket írj."
Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerint három kérdést intézett a csecsemőhöz.
- Ellentmondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak annyit kellett neki mondani, hogy "igen".
Ehelyett ő azt felelte:
- Nem.
- Dehogynem! - suttogta a bába, megrángatva a kabátját.
- Igen, igen! - sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni a tévedését, s oly zavarba jött efelett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
- De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? - kérdeztem tőle, amint hazafelé értünk.
- Tudod - mondá ő -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.
De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot."
/Petőfi mint keresztapa/
"De van ennél még egy sokal anyagiabb fogalom is a tátosokról; midőn a természet tévedései valamely szülöttet külső rendkívüliséggel ruháznak fel; hogy vagy felemás szeme van, az egyik kék a másik fekete, vagy tizenkét ujja a két kezén, vagy már foga volt, midőn világra jött, s több efféle szokatlanságok abba a gyanúba hozzák a szülöttet a köznép előtt, hogy ebből tátos lesz; s az ilyennek azután semmi sem lehetetlen: ez olvas a bezárt levélből, ez meglátja az elásott pénzt a földben, ez puszta kezével kinyitja a lakatot, ez merő tekintetével elűzi a betegséget, ez megigazítja a romlott órát, meggyógyítja a puffadt tehenet, megnyeri a veszendő pert, egyszóval mindent véghezvisz könnyűszerrel, ami másnak erejébe kerül."
/Ismeretlen nagy emberek/
"De hiszen ki kívánhatná azt, hogy azért, mivel valaki férfi, hát mindjárt esze is legyen?"
/Mikor az ember valami nyelvet tud és nem tud/
"Igen érdekes tréfa, Thierry Attilájának német fordításában az, hogy a nagy király lakomáját a fordító azzal végezte be, hogy kompótot csemegéztet az egybegyűlt hadfiakkal.
Az eredeti szövegben "compotatio" áll, ami azt jelenti, hogy a derék hadfiak ebéd után nagyszerű áldomást ittak, a szelíd érzelmű fordító azonban sokkal tisztességesebb mulatságnak találta ennél a kompótot feltenni Attila asztalára.
Szinte képzeli az ember maga előtt, hogy ette Priscus rétor, a bizánci követ tele sisakjából a tutti-fruttit szép kávéskanállal, hogy mártogatták a piskótát az osztrogót fejedelem és Attila a befőtt ribiszkébe, s hogy ült neki öt-hat nagy bajuszú hun vezér a pajzs közepére kiszedett fagylaltnak, míg az alsóbb rendbeliek süvegre rakták a liktariumot.
Csak arról kellenne még értesülnünk, hogy melyik boltból anticipálták ahhoz a sok befőtthöz a cukrot, melyet csak ezer év múlva ismertek meg Amerika feltalálásakor."
/Mikor az ember valami nyelvet tud és nem tud/
"Mikor az énekhős pályáját elkezdi, mikor még nem énekhős, hanem csak énekújonc, akkor azt mondja, hogy ő a hazájáé. […]
mikor azután az énekhős világhírűvé lett, akkor azt mondja, hogy köszöni lássan a szállást, már most ő világpolgár lesz, mert a művész szülője az egész világ."
/Apró Coriolánocskák/
"„éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!"
/A királykoronázás/
"Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus.
…
S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebániatért "Eskü tér"-nek.
Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni."
/A királykoronázás/
"Aki győzni akar, küzdjön érte!"
/Társadalmi és politikai élet/
"Nincs olyan osztály, mely a múzeumokat ne látogatná. Minden kiállításnak, képtárlatnak nagy közönsége van; s a színházak minden szakasza megtelik, még a Shakespeare és Sophokles tragédiáira is. Hogy Budapesten nyáron át is folyást két színházban lehet előadásokat tartani, bizonyítja, hogy azok a néposztályok, melyek nyaralni nem mehetnek, a művészetben keresnek üdülést. Komoly természetű fölolvasásokon, minőket a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság s számos tudományművelő társaságok rendeznek, az Akadémia üléstermei rendesen megtelnek érdeklődő közönséggel."
/Társadalmi és politikai élet/
"A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-án már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezrenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal.
A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katholikus legényegyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plébánosok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőrdrabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acélsisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérlettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai.
Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, ahol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-i ünnepnap munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni."
/Ájtatosságok/
Gyümölcstermesztés iránt érdeklődőknek ajánlom Jókai Kertészgazdászati jegyzetek című művét, mely a Nap kiadónál kapható.
Idézetek hamarosan :)
"Pár évtizeddel ezelőtt az egész nagyböjtben végigjárták a nagy Stáczio-utcát a munkásosztályból összesereglett körmenetek. Ez utca végén van egy tér és halom; azon áll a kálvária. Magának az utcának a házain a templomtól elkezdve voltak a „stácziók” fülkéi, melyekben fresco-festéssel voltak ábrázolva a „passio” egyes részletei. Minden ilyen fülke előtt megállt és letérdepelt a sokaság, s a vezérférfiú kis könyvéből fölolvasá az idevonatkozó részletet, melyet a többi hívek halk hangon utánamondottak. A szentképeket a háztulajdonosok virágokkal és égő lámpákkal rakták körül e napokon, bármely hitfelekezethez tartoztak is."
/Ájtatosságok/
"A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti, s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét, s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott: pap és ügyvéd is vált közülük. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon."
/Közlakomák, mulatságok/
"Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prímhegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos meg egy cimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigánybandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; amellett többféle királyhymnust, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indulót és a Marseillaise-t; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímások egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékűk. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk kitűnő hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. Amellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házigazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza, s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetben valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja."
/Közlakomák, mulatságok/
"S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen. A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony céllal vannak összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (ahol senki sem visel calicot-t) és álarcos bálok (ahol senki sem visel álarcot). Ezekben mindenki megjelenhet, aki elegánsul van öltözve. Vannak aztán végre a nagyközönség számára rendezett álarcos bálok, ahol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenül megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vigadó termeiben tartatnak.
A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű táncvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva."
/Közlakomák, mulatságok/
Gombák iránt érdeklődőknek ajánlom figyelmébe:
"Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái.
Még néhány évtizeddel ezelőtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végigkiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyarul-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!” stb. Ma már mindez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladnivalója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek."
/A Duna-parti élet/
"A halárus nők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük."
/A Duna-parti élet/
"A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?"
/A Duna-parti élet/
"Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar!"
/A Duna-parti élet/
"Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak."
/A Duna-parti élet/
"Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is; s éjfélenként Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél.
– Mindez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. […] És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet."
/A Margitsziget/
"Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margitszigetre átlátogatni. A Duna-parti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat."
/A Margitsziget/
"Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból – az édenkert tiltott fája nélkül. […]
Ezért hívják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsülhetetlenné sokszorosította."
/A Margitsziget/
"Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről evezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, később a jégpálya csarnoka, a cirkusz, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóversenypálya, az artézi kút és az artézi fürdő.
A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítra, körös-körül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt továbbhaladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kísérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavilonjaival, hodályaival, aklaival és fészereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva.[...] Itt van a cirkusz is, egészen vasból épült nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt."
/A Városliget/
"A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király utcából kifutó hatsoros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hívták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhunyt kedves leánya emlékének megörökítésére."
/A Városliget/
"Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak" hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. "
/A Svábhegy és a Zugliget/
"Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak."
/A Svábhegy és a Zugliget/