"Hogy az emberek a Jehovát, a Krisztust káromolják, az úton-útfélen hallható, de hogy azt a Krisztus-t, aki alatt a pénzt értik, szidta volna valaha ember, ez nem történt meg soha."
/Ahol a pénz nem isten/
"Hogy az emberek a Jehovát, a Krisztust káromolják, az úton-útfélen hallható, de hogy azt a Krisztus-t, aki alatt a pénzt értik, szidta volna valaha ember, ez nem történt meg soha."
/Ahol a pénz nem isten/
"A bálványhoz, a láthatatlan istenhez csak azért imádkoznak, hogy segítsen nekik ehhez a másik istenhez, az igazihoz kegybe jutni."
/Ahol a pénz nem isten/
"E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül van még két csodás lakója: az ebek és a sárga verebecskék.Különös, hogy azon a helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalnia Óceánia földjén.Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjukat visszakapják. A kis kanárimadárkák, e szelíd, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti hazájuk."
/Óceánia/
"A legkiáltóbb tanúbizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek, s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja."
/Óceánia/
Olvassunk Jókait angolul!
A Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető lefordított művei:
Nincsen ördög: Dr. Dumany's wife
A fehér rózsa: Halil the pedlar
A nagyenyedi két fűzfa: The two willows by the bridge
Egy az Isten: Manasseh
Szegény gazdagok: The poor plutocrats
olaszul: Quelli che amano una sola volta
oroszul: Vengerskij nabob
Egyéb művei: demeter.oszk.hu
"A legdélcegebb, a legdelibb férfit kiszemelték, s felvezették a Triton városába.
Ott a piac közepén körülállták a nép szüzei, szép hajadon lányai, festetlen arccal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban..
És akkor így szóltak a választott férfihoz:.
- Te vagy ez évben a Teckatlepoka isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyíik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Tecktlepoka isten lenni, elmúlni, elveszni, meghalni a gyönyörben?.
És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: 'igen', akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve viszik be őt a Teckatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon lányai, azokkal a hosszú, leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymás után, s midőn kijönnek tőle - akkor hajfürtjeik le vannak vágva.. Azokból készül a várost átérő szőnyeg.
E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.
És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, akit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gigásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat."
[Teckatlepoka: a világ teremtője az azték kultúrában]
/Óceánia/
"Átkozott faj! Amíg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te leheleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny, kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, ahogy teremtve vagy. Temiattad pusztul el a világ."
/Óceánia/
"E föld a paradicsom földje, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjút hord, fehérebbet, mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsírosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe: túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szívet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod; s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahhoz képest, amit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjából minden ideged csiklandós rángatózásba jön."
/Óceánia/
"A sötét banánfaboltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörűsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a súly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni."
/Óceánia/
"Ó, dicső természet! Te kifogyhatatlan költő, te utolérhetetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők szinezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kísérleteket téssz, kijavítod zt, amit hibásnak gondoltál ki először, ami célszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint szobrász a viaszmintáját; összetéped, mint a költő írott lapját, s egészen újat alkotsz helyette.
Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére."
/Óceánia/
"A tengerész szívében van valami érzés, valami rejtett ideghúr mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak csak megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a Zöld-fok közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni:ott van az! - midőn még ég és tenger körös-körül összefoly."
/Óceánia/
"mint valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot emelő Atlas bérce, a meghódíthatatlan Geber-al-Tarik sziklája, amit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez."
/Óceánia/
"Ekkor azután elvitték őt az erős pokol istenének, Baálnak föld alatti templomába, aki uralkodik az örökkévaló tüzeken, és oszt kínokat és szenvedéseket itt és a másvilágon; ott megmutatták az idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel mindennap."
/Óceánia/
[Baál: nyugati sémi népek isteneinek közkeletű megnevezése, jelentése: úr, uralkodó. ]
"elvezették őt a Renaphan isten, a hadak istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon állt, maga a bálvány sötét ércből öntve, lábai előtt halommal hevertek tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a karthágói harcosok ellenségeiken nyertek, és hajók monstrumai, miket a tengeri csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz."
/Óceánia/
"elvezették Bar Noémit a nagy fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog, hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház hajóban ül, mely rakva van gyönggyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kénesővel telt medencében úszik."
/Óceánia/
[Dagon: pogány isten. Tisztelete a Tigris és az Eufrátesz mentén és Palesztinában élt. Az ÓSzövetségben a filiszteusok istene. Az időjárás és az alvilág istene, olykor a legfőbb istenként tisztelték.]
"Elvezették őt Astarte csarnokaiba, akit tisztelt a nép fehér márványból faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelemistennő tiszteletének misztériumát, a csábító édes titkokat, miktől az emberi ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat."
/Óceánia/
[Asztarté: az ókori elő-ázsiai népeknél a szerelem és a termékenység istennője, a mezopotámiai Istár, a teremtő isteni erőnek női része, a Földanya, a magyar Boldogasszony]
"Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zúgó tengernek, s azokkal régen megtanult ő már dacolni."
/Óceánia/
Az Arany János utca metrómegállónál lévő antikváriumban sok ritka Jókai kötet van most a felső polcokon.
A Diákok regénye lett az újabb szerzemény, mely az És mégis mozog a föld átdolgozott verziója az ifjúság számára. (1893, A serdültebb ifjuság számára átalakítva) Nagyon kíváncsi vagyok, miket hagytak ki belőle :)
"Pedig Tyrus és Sidon és a görög istenek sokal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot vagy kecskét, tiszta vagy nem tiszta szerelme szerint, akinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt misztériumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz - vagy a kárhozathoz."
/Óceánia/
" Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette le maga előtt az északot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el… "
/Óceánia/
"Még akkor istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének; még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára vagy a világrendszer súlyegyedének fenntartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajózni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle-hossza, mennyit nyom, meddig tart, miből áll. […]
A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár visszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben."
/Óceánia/
"Jókaira csak rá kellett nézni, magasba akadt kék szemére, tehetetlenül összefonódó két karjára, hajlékony nádszál-termetére és látnivaló volt, hogy ő sem az egyik nem volt, sem a másik. Ő a növény-ember volt: a marakodó világ számára csupa gyökeret vert passzivitás, mert ami erő volt benne, az mind arra való volt, hogy virágozzék és gyümölcsöt teremjen. Aki nőt a sors melléje tűzött karónak, arra ráfutott hűségesen; ahova elültették, ott megmaradt lázadás nélkül; nem is volt más igénye, csak a szélcsöndes derű, - ezért érezte jól magát a kormánypárti tarokk-partiban és a főhercegek barátságában."
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
"Jókainak két műve van, amin a legdomborúbb pápaszem sem találna hibát: az egyik, «Egész az éjszaki pólusig», a másik pedig «Egy kalandor a XVII. században». Szívesen fölajánlom egy fületlen gomb ellenében a fejemet, pláne amikor ez a hasogató fájás van benne, hogy Péterfi egyiket sem olvasta. Minek is olvasta volna? A botanikus sem a gyomlált kertben szokott botanizálni.
Az elsőben Jókai példát ad Jules Verne-nek, ennek a koldus-fantáziájú nantesi kispolgárnak, hogy mi az az ifjúsági regény. A magyar matróz-gyerek egyedül marad meg az elpusztult sarki expedicióból az örök jég világában. Kloroformmal elszédíti a jegesmedvét, aztán úgy megszelidíti, hogy olyan hűséges segítőtársa lesz, mint Robinsonnak Péntek. Ha tejre van szüksége, megfeji a szoptatós bálnát, asszonyhoz pedig úgy jut, hogy vésővel kivágja magának a kristályból a bibliai asszonyt, akit a telített tó robbanása zárt oda ötezer év előtt. A fizika, kémia, geológia az ő kezében megannyi hangszerré vált, amelyen virtuóz módra játszotta a végtelen futamok laza összefüggéseit.
Ha a másik könyvét olvasod, az az érzésed, hogy egy olyan rakéta gyulladt ki, aminek szikra-esője sohasem apadhat ki. A kalandort az ostromlott várban árulásért haditörvényszék elé állítják és száz körmönfont bűnt hazudik magára, hogy mindegyikből kimoshassa magát és elhúzhassa az időt, amíg az ostromló sereg kiszabadítja. Gyereknek, öregnek, úrnak, parasztnak, tudósnak, műveletlennek egyformán gyönyörű mulatság ez a mese, amelynek tarkasága mellett az ezeregyéjszaka meséje csak afféle nyomorúságos ázsiai koldus-condra. […]
Mihelyt Jókai kirúgja maga alól a valóságos életet és a mi híg légkörünkből beleveti magát a mesék vizébe, ahol a legbolondabb mozdulat és a legferdébb egyensúly is lehetővé válik Archimedes jóvoltából, - micsoda szabályos, kifogástalan íróvá lesz egyszerre. Minél meseszerűbbek az alakjai, annál inkább megtelnek meleg élettel és minél messzebbre lendülnek ki a föld vonzóköréből, annál szabályosabb szerkezetű ívbe hajlik az életsorsuk. Baudelaire albatrosz-madarának nincs nála meghatóbb példája. A mi világunkban sután, ügyefogyottan járkál, hiába akar megfogni bennünket, más dimenziókra teremtett ujjai közül az ember híg árny-alak gyanánt csurog ki. De ha nem köti többé a mai mappánk nyomorúságos mérő-léce, milyen biztonsággal száll és milyen otthonosan szólal meg a hangja! Magad is lemérheted, hogy Jókai írásainak realitása a földhöz való távolsággal fordított arányban áll."
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
"Jókai mindegyik regényében van egy-két fejezet, amelyben megmutatja, hogy mit tud ő, ha akar. A «Magyar nábob» első fejezete a legszebb tájkép, amit valaha láttam és úgy érzem, hogy amíg világ a világ, Bús Péter uram ott fog ülni csárdája tövében és makrapipával a foga között nézni fogja, mint küzködik a messze töltésen az az úri hintó a szügyig érő magyar sárban. És Mayer atyó, a hiszékeny, jámbor pozsonyi polgár a legtökéletesebb arckép, olyan, mint a Tizian kesztyűs férfia, akiről azt mondják, hogy ha sokáig nézik, szabályosan lélekzeni kezd. […]
Mindennek az a baja, hogy Jókai humorista és pedig a világirodalom legigazibb humoristája. És nem úgy van ám az, ahogy Arany János gondolta: hogy a humor könnyekben megtört napsugár. Ezt ő a málnaszörpre értette. A humor több és tragikusabb ennél: a végtelen világürbe taszított lélek hördülése.
A humorista nagyon is tisztában van azzal, hogy mi az irodalom."
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
"No, és most már megérted talán te is, hogy mi az, amikor az interjuholó ujságírók, a biografusok olyan egyforma, kiszabdalt patronnal beszélnek Jókai gyermeteg kék szeméről, amely az emberek fölött a messzeségbe révedezik. Most már sejtheted, hogy folyton hazafelé nézett szegény közülünk. Az ő szeme messzelátó szem volt; minél közelebb esett valaki hozzá, annál kevésbé ismerte. A legjobb barátja, Petőfi, az édesanyja, a felesége milyen festékszagú litografiákká váltak az ő leírásában. Aki Petőfit csak az ő elbeszéléséből ismerné, az rögtön ráismerne arra a szerencsétlen szoborra ott az Eskü-téren, amely úgy aránylik Petőfihez, mint egy üres konzervdoboz az ananászhoz. És milyen zamatos, eleven beszédű emberek az ő regevilágának sohsemélt alakjai, a török pasák, a radzsák, a kacikák, tatár kánok, sőt Majmuna-tündérek! Csak azért, mert nem ismerte őket!"
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
"Nekem beszélsz Péterfy Jenőről, te tacskó? Te még akkor valahol a hering-szagú Ugocsában bigéztél, amikor én már Péterfy könyveivel dupláztam rá a mindennapos luminál-adagomra. A kikristályosodott tanár. A tanárok tanara.[…]
Péterfy Jókairól írván, azzal kezdi, hogy: «Mindenekelőtt is lássuk főhőseinek jellemképét...» Előszedi hát azt a szerencsétlen Berend Ivánt, összeméri Thackeray, Sterne, Dickens, Flaubert teremtvényeivel, levetkőzteti, fölvágja a hasát, bebizonyítja, hogy e viviszekcióval semmiféle kegyetlenséget se követett el, mert nem eleven embert boncolt, hanem csak néhány szegényes srófra járó ember-masinát. Jupiteri tobzódással élvezi ki a maga fölényes igazát és szinte látom, amint szegény Jókai gyámoltalanul összekuporodva, kalapja karimáját lekanyarítva tűri ezt a tanári záporesőt. Mert Péterfynek mindenben igaza van. Jókai «főhősei» valóban nem életre termett emberek; cselekedeteik valóban nem természeti adottságokból, hanem Jókai játékos kedvéből, szeszélyéből, sokszor hatásvadászó együgyű ravaszságából, még többször hebehurgya hanyagságából erednek. Igaza van Péterfynek, ezekben a papírfigurákban lélektani egységről szó se lehet, a jó és a rossz, a fehér és a fekete tisztán kicsapódva, egymásra sohse hatva, az átmenetek árnyalatai nélkül jelentkeznek, mintha ollóval vágták volna ki azokat kartonpapirosból. És a regényei egytől egyig a regényirodalom legselejtesebb alkotásai. Jókai regényhősének életútját párhuzamba állítani Flaubertével ostobaság; Flauberté egyenes és logikus, mint a leeső kő útja, Jókaié cikázó, kiszámíthatatlan, bolondos, mint a szappanbuboréké, amelyet egy ugrándozó gyerek terelget maga előtt a lehelletével...[…]
Olvasd csak Péterfyt és te is megtanulod, hogy Jókainak soha semmi köze se volt a regény nemes műfajához. Egyének soha sincsenek nála, csak típusok; ezek is csak az epizódokban és ott is szánalmasan korlátozott variációban. Környezetrajza cifrálkodó, de hazug, levegőtlen, tehát nem is alkalmas arra, hogy élő emberek lakóhelye legyen. Hősét, akit kedvel, a félistenek tulajdonságaival látja el és nem törődik vele, hogy ezek egymással meg nem férnek. Az ő hőse tud lenni aszkéta úgy, hogy - amikor szükség van rá - asztal alá issza az egész társaságot; tud lenni könyvmoly, hogy aztán a következő fejezetben pisztollyal lője le a hamut ellenfele szivarjáról; tud lenni anachoréta, hogy aztán világfias fölényével forrázza le a bécsi szalonokban a született hercegeket és hercegnőket. És mindezt a tékozlást nem valami magasabb cél érdekében végzi, hanem csak azért, hogy folytatásról folytatásra ébren tartsa selejtes vidéki olvasóinak ábrándos érdeklődését... Péterfy tanulmánya az okfejtésnek vitathatatlan mesterműve és szinte föllélekzik az ember, amikor a végén kegyesen elismeri, hogy «Jókai néhány rajza a legkiválóbb írókéval versenyezhet».
Péterfy Jenőnek igaza van. De ha egy geológus kis kalapácsával végigkopogtatná a Nôtre-Dame-ot, a köveit nagyítóval nézegetné, nyelvével megnyalogatná, aztán pontosan számot adna róla, hogy mennyi benne a márga, a homokkő, a kalcium, - annak a geológusnak is tökéletesen igaza volna.
Csak éppen a Nôtre-Dame-nak semmi köze se volna hozzá. Mert a Nôtre-Dame nem ásványgyüjtemény, hanem fenséges költemény. És Jókai nem regényíró, hanem lángész."
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
[Péterfi Jenő, luminál: barbitursavtartalmú, szagtalan, keserű izű altatószer]
"Dugd ide azt a poros füledet, hadd súgom bele a nagy titkot, amit senkinek se mondtam még el. A világ legnagyobb író-zsenije Jókai Mór. Hiszen te tudod, hogy az én bibliám Shakespeare, de ha Shakespeare a próféta, Jókai maga az Adonáj, a héber Elohim, akit egyisten létére azért szólítottak többes számban, mert a többi, apróbb isten mind benne foglaltatik, mint ahogy Tisza Kálmánban benne volt valamennyi szolgabíró.[…]
Mózes volt az egyetlen próféta, akinek elég volt egy kigyulladt szerény tüskebokor, néhány egyszerű emberi szó, hogy ráismerjen a maga istenére.
Most hát megsúgom neked a nagy titkot. Jókai az Adonáj és én vagyok a Mózese."
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
"Fiókjaimban vájkálva találtam rá egy füzetre. Egyszerű vékony irka, amilyet iskolásgyerekek szoktak használni. Csúnya, macskakaparásos írással volt tele. Csak belenéztem és egyszerre eszembe jutott, hogyan keletkeztek ez írások. Reggel felé, amint hazatértem a József-körúti bodegából hónapos-szobámba, valami kamaszos rajongás arra késztetett, hogy azon frissiben leírjam mindazt, amit spriccerezés közben Cholnoky Viktorral beszélgettem. […]
Akkoriban Cholnokynak Jókai volt a vesszőparipája, de e hórihorgas, fantasztikus körvonalú Garabonciás alatt a vesszőparipa szárnyas sárkánnyá elevenedett, amely legszívesebben a maga titokzatos birodalmába cipelgette lovagját."
/Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól/
"Egyik alkalommal, mikor főbenjáró országos ügyet tárgyaltak egyszerre a képviselőházban és a főrendiházban, meglehetősen feszült politikai légkör keletkezett; Mikszáth a folyosón odalépett Jókaihoz és gyanútlanul megkérdezte tőle:
- Móric bátyám, hányat ütött az óra?
Jókai ezt - talán joggal - úgy értelmezte, hogy Miszáth titkosított politikai információkat óhajt kapni tőle. Kedvesen kitért a felelet elől, s mosolyogva így válaszolt:
- Hát órád vagyok én neked? Járok, ütök … de nem mutatok!
Ezzel jól hátba vágta Mikszáthot, majd tovább sétált."
/Juhász András: Apróságok nagyságokról/
"A könyvárusok egymás között medvének híják az olyan kéziratot, melynek nem akad kiadója; ráknak pedig az olyan könyvet, melynek már akadt kiadója, de nincs vevője."
/Két lángész egy házban/