"A németek sem hitták őseinket magyaroknak, hanem Hungern-nek. A magyarok népe azért épen úgy nem volt török, mint nem volt koplaló. Visszatorlásul aztán a magyar is elnevezte a teutont németnek, a mi egyértelmű a hungern szóval, ném-ett."

/Levente/

"[Árpád]
Magyarok Istene! Kit mindenütt látunk,
Égben, földben, vizben, kezed munkáiban,
Töltsd ki a te lelked erre a nemzetre!
Századok százada lássa virágzását,
A hányszor elbukik, annyiszor támaszd fel.
Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától!
Takard be mennyeddel, földét gazdagítsd meg!
Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta.
Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz,
Uralkodjék benne időtlen időkig."

/Levente/

"[Árpád]
Az apja kardjának markolatától
Lesz erős a gyermek; minket is az tett meg."

/Levente/

"[Tarkócz]
Mikor még más suhancz pillangókat kerget,
Te már kardot kaptál, egy égből esettet,
Kis kéz kis kardot, de nem is játékra,
S aztán ahogy nőttél, akként nőtt a kard is,
A míg termetedhez egészen hozzá nőtt."

/Levente/

"[Levente]
Látod azt a szűrös, púpos atyánkfiát,
Az a Gönczöl apó, a ki feltalálta,
Hogy a szekerünknek négy kereke legyen.
Ezzel eszelte ki egész átkelésünk.
Bizony megérdemli, hogy a hálás nemzet
Feltegye a nevét a csillagok közé,
S azt a körben forgó hat fényes húgyokat
Úgy híja utána, hogy 'Gönczöl szekere'."

/Levente/

[húgy - csillag régi neve (cikk)
"Húgyok hatalmas teremtője!" - régi ima
Kaszahúgy - Sirius]

"[Levente]
Ott azon a tetőn egy várat emeltünk,
Erős czölöpvárat, mint hajdan a győrök.
Őrzi a bérckaput, a melyen bejöttünk.
Mindent általhoztunk, szekerekre raktunk,
Semmit a mienkből kinn nem felejtettünk,
Asszony, gyerek, jobbágy s meg a nyájak, csordák,
Mind átkeltek velünk. Hidd el, nagy munka volt.
Annak emlékére 'Munkás'-nak nevezzük
Ezt az új hazában legelső várunkat."

/Levente/

"A nagy hírű Attilának,
A nagy Bendegőz fiának,
Csak nevének hallására,
Száll a magyar a csatára."

/Levente/

"Viselete: fején kéthegyü vidrabőr süveg, darutollal; térdig érő zeke, derekán csattos bőrövvel. Ez öv körül van aggatva mindenféle szerszámmal, balrul egy rövid kard, aztán kalapács, harapó fogó, nagy kulcs, jobbrul pénzes tarsoly, irónád és tintatartó, hátul kurtanyelü korbács, görbe kés becsukva, olló, fürész, aczél, kova, tapló-tok. Mindezek együtt jelvényei a magyaroknál nagy becsületben tartott bajdorának."

/Levente/

"[Árpád]
Édes hazám! Leendő szép hazám!
Te érted én, íme, megáldozom
Agg ősz apám és deli négy fiam!
Vajha megáldanák négy sarkaid
Ez áldozatok drága hamvai!
Im, égnek szórlak új hazámnak földje!
Csókold meg a napot, és vissza úgy
Szállj a fejünkre, és úgy hozd az áldást
Onnan magasból, bolygó nemzetemre."

/Levente/

"[Árpád]
S a magyarnak mindig az volt a törvénye:
'Tiszteld Istenedet, más Istenét ne bántsd.'
Ez tartott bennünket annyi néppel öszsze.
Isteneink fölött nem vikotilódtunk."

/Levente/

"[Levente]
Én csak az egy Istent ismerem. Magyarok
Örök nagy Istenét, a ki senki másé,
Ki együtt jár velünk, ki együtt él velünk,
Szenved, ha szenvedünk, vigad, ha vigadunk,
Vezet, ha bújdosunk, megtart, ha megszállnuk,
S ha elestünk holtan dicső csatamezőn,
Felragad magához a nap mezejére.
Nincs annak más neve, csak egyetlen Isten,
Nevét nem czifrázzuk, mondjuk boldog Isten,
Örök isten, élő, igaz, édes Isten.
Az én hitvallásom nincs rovásra vésve,
Olvasztott szurokkal kutyabőrre írva.
Itt lakik a szívemben, mindnyájunk szivében,
Meglátom a napban, melegszem tüzénél,
Hűselek vizénél, pihenek a földjén.
Nekem anyám mondta, anyjától hallotta
Annak is az anyja, úgy szállt ivadékra.
Most is azon állok, min őseim álltak,
A tuhudún vallás igaz magyar hitén.
Lelkem Istenemé, vérem a hazámé,
Szerelmem szülemé, kardom ellenemé.
Ez az én vallásom, s bizony állok érte."

/Levente/

[ A székely tuhudun vallásról a Bálványosvár-ban sokat olvashatunk.]"

"Tündérek nincsenek. Vannak angyalok, de azoknak nincsen nemük. Vannak dzsinnek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a lábszáraik helyett kígyófarkból áll a végtagjuk."

/Aki a szívét a homlokán hordja/

"A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, aki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, amilyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férj nélküli némbert a Kába szentélyébe."

/Aki a szívét a homlokán hordja/

"Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul kappanőrnek – nem is új szó; Diószeghy találta fel az arnica számára.)"

/Aki a szívét a homlokán hordja/

"A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de hisz éppen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák."

/Aki a szívét a homlokán hordja/

"Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr."

/Aki a szívét a homlokán hordja/

"A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; aki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; aki takarékoskodik vele: hosszabban él."

/Aki a szívét a homlokán hordja/

"- Nem bántja a zaj? - kérdék.
- Dehogy bánt, - felelte mosolyogva - hiszen az az élet, s az élet szép."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/

"Karácsony előtt haza jött rövid időre s fűnek-fának dicsekedte, hogy új foga nőtt. 'A természetben hiszek, - mondá - csak ez nem csal. Az új fog azt jelenti, hogy még szükségem lesz egy garnitúra fogra.'

[78 éves korában]"

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"A borocskát, mióta vénebb lett (ő is, meg a bor is), sűrűn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt rózsafaszelencéjéből."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/

"Mert ez az ember, akinek sohase volt gyermeke s nem volt alkalma csecsemőkkel bíbelődő magyar anyákkal hosszú időket tölteni, jobban ösmerte a magyar csecsemő nyelvét, mint bármely dada.
Bródy Sándor a Jövendőben közölte Jókai egyik hátrahagyott kéziratából baba-nyelv szótárát, egy egész kimerítő közleményt aminő egyetlen etnográfiai munkánkban sincs."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"tavasz elején a 'Koronás gyermekek' című hosszabb regényét kezdte meg folytatásokban a Pesti Hírlapban.
A Braganzákról, Esztékről szólt a krónikás regény, a Habsburg-Lotharingiai házzal összefonódó királyi személyekről, nyelte a közönség, mint a mannát s gyakori levelek jöttek a szerkesztőségbe, hogy nagyobb folytatásokat kérnek az olvasók."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"A kormány azon tanakodott, hogy a király mivel járuljon hozzá az ünnep emeléséhez. Wekerle a titkos tanácsosságot gondolta. Előbb azonban magánál Jókainál tapogatóztak, hogy mit szeretne. Az öregúr elgondolkozott, mi lenne hát még a világon, amit ő szeretne? Rendjele van már, címet nem akar, mert híre jár, hogy az egyetem doktorrá emeli s ezentúl dr. Jókai Mór lesz. Hát végre is abban állapodott meg, hogy egy legfelsőbb kéziratot szeretne legjobban egy handbiletet a király néhány meleg sorával.

Hanem hiszen éppen ez az, amitől megijedt Tisza Lajos gróf, a király személye melletti miniszter, derék magyar ember, Jókainak erős barátja, de a formáknak is. Fölturkáltatta Bécsben talán az egész Archívumot, volt-e már eset rá, hogy egy Habsburg-király az alattvalójával ne a miniszteren keresztül levelezzék?

Arra bizony nem talált egy esetet sem. (Vagy rossz levélírók a Habsburgok, vagy rossz helyen kereste a levelek nyomait.) Tisza Lajosnak csak egy nem jutott eszébe a precedensek keresésénél, hogy Habsburg-királyok, az igaz, már voltak azelőtt is - de Jókaik nem voltak s következésképp Jókai-jubileumok se. Maradtak tehát Bécsben a formáknál és Jókai nem kapta meg, amit a királytól várt. Ezzel egyik legnagyobb öröme romlott meg."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"Feszty sok érdekes dolgot csinált és ahová lehetett, mindenütt beprotezsálta a Pápit. Ott van például a II. Ulászló király udvarában, mégpedig országnagy a Werbőczy kíséretében az igazságügyi palota freskóin. Látható egyebütt is. A bejövő magyarok csapatában is ott ficánkol egy makrancos lovon a Munkácsy Mihály ecsetjével megelevenítve."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"ezzel egyidejűleg írta pihenésből 'A vaskezű' című drámát Erzsébet királynéról, Róbert király feleségéről, kinek kezét Zách Felicián vágta le s annak helyébe vaskezet csináltatott neki a király; ennek a darabnak az első kész felvonása elveszett a költő asztaláról, keresték mint a tűt, de egyetlen lapot se találtak meg belőle soha, megfoghatatlan volt, miként tűnhetett el, s Jókai bosszúságában nem folytatta tovább."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"Humoros ötleteivel gyakran billenté ide vagy oda a Ház hangulatát, nevetségessé tevén az ellenfél argumentációját. Egy ízben valamely újoncozási kérdésnél így fakadt ki:

'Tizenötezer lovasra van szükség, ezeket leszállítani nem lehet, mert a lónál a lelkesedés nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetőrséggel csatázni nem szeretnék; a csupa családapákból összeállított rendezetlen tömeggel, félek, az első puskaszóra - ágyúkról nem is beszélek - elszaladnánk. Madarász tisztelt barátom legelöl, én pedig mindjárt utána.' (Általános nagy derültség.)"

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"Minden hit jó, csak megtartsátok, - írja - legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"A miskolci csizmadia céh választotta meg tiszteletbeli csizmadiának 1861-ben egyszerre Tóth Kálmánnal. A két költő azontúl egymást Csiszlik pajtásnak titulálta."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"Fehér asztalnál, bor között, ha kérték, szívesen énekelt régi magyar nótákat, melyeket Pápán és Kecskeméten tanult. Szépen csengő bariton hangja volt hozzájuk, melyet késő aggkorában se vesztett el, de éppen csak úgy lélek nélkül énekelt a vacsoráknál, ahogy délelőtt énekelt volna közvetlen a reggelizés előtt."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/ 

"Nem volt élénk társalgó. Éppen az ellenkezője volt, kevés szavú, kivált kettesben-hármasban szótalan, elmélyedő. Az a bizonyos semmiről való könnyed locsogás, mely a köznapi érintkezés legszükségesebb konyhasója, hiányzott nála, csak attikai sót használt s azt mégsem lehet marokkal szórni. Másodmagával minduntalan megakadt a társalgás folyamatja, se kérdezősködni, se érdeklődni, se figyelni nem tudott, elmerengő volt, de nagyobb társaságban is érezhető volt rajta némi elfogultság s bár kitűnően tudott előadni anekdotát vagy valamely vele történt esetet, nem bírt a nagy causeurök tulajdonságaival, kik mint Pompéry, Bulyovszky vagy Szilágyi Dezső ránehezednek csevegésükkel az egész társaságra. Szívesen engedte át a főhangot másoknak s ő csak úgy tarkítva, csendesen a bajusza alatt eregetett el ötletes, sokszor szikrázó megjegyzéseket, melyeken ő maga soha el nem mosolyodott. A banketteken azonban, ahol már némi ünnepiesség honol s ahol már úgynevezett a 'publikumhoz' lehetett szólani, sőt a lapoknak, elemében volt, szeretett tósztokat mondani, melyeknek mindenikében benne volt múzsájának varázslatos mosolyából valami."

/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/